Irodalmi Szemle, 1992

1992/4 - GYŐRY ATTILA: Fehér Babák Takarodója (szöveg)

ebből a néhány oldalból is érezni lehet a vadságot, a stílus akaratos primitívségét, T. A. növekvő cinizmusát.

T. A. eddig jutott az írásban, letette a tollát, újra megszívatta...

... Most pedig... approximative közlési szinten (és exkluzíve), közölni szeretném T. A. szakítási monológját a szent napról.

Azért választottam a szakítás útját, mert rájöttem, ha nem ezt tenném, talán megőrülnék. A szerelmet, amit érzek irántad, már nem tudnám definiálni. Igen, elrontottam az egészet, tényleg amatőr voltam. Már nem akarok többé szerelmes lenni, habár tudom, már rászoktam, mint egy kábítószeres a drogra... A szerelem...

— Még csak meg sem csókoltam... — dünnyögte T. A. elolvasva az írását és középső ujjával a tükörbe mutatott, ezúttal saját magának.

— Na mi van?L. Ne nézz már rám úgy, mint egy köcsög! — A szemei megvillantak, dühösen nézte magát a tükörben. (T. A. szükségképpen nagyon tudta magát utálni.) „A tökömre megyek néha...” — mondogatta barátjának...

A „Kis légycsapó”-ban már várták. Napok alatt híre ment, hogy megint ír a pihentje, megint valami marhaságon töri a fejét. Kíváncsian várták, ő pedig szédülten, habókosan olvasta fel nekik a művet. Nagyokat röhögtek egy-egy jó beköpésen, finomakat kortyoltak a sörből, megjegyzéseket tettek az unalmas részekre, biztatták a rekedt hangon felolvasó T. A.-t.

... amelyben T. A. a lányokról, mint virágokról emlékezik meg. Szinte örvénylenek a nevek, a lányok, a találkahelyek, a csípős, T. A.-tól már megszokott, a pornó határain túl történő „Love story”-k, leírások, amelyek

— megjegyzendő — a tisztelt asztaltársaság erőteljes, provokatív unszolására kerültek be. Nem akarom az olvasót fárasztani, be kell hogy valljam, T. A. új alkotása, a nagy mű, kissé megcsúszott T. A. kezei között, s így vált a napló prózaanyaga a kívülálló számára néhol slamposan lapossá, stilisztika- ilag töredezetté, önismétlővé és unalmassá. A virágnevek előtt átsuhan egy szerelmen, melyet egy zsidó lány iránt érzett, aztán adogatni kezdi orrba-szájba a virágokat. Mint az egykori hajós, Szindbáb, T. A. is össze járja a városokat, lányokra lesve, csábítva, bolondozva, önmagát keresve, virágokkal belepve őket, hogy egymást váltó úticéljai során töményebbnek, igazabbnak, számára valóságosabbnak tűnjön a dal, melyet gyakorta dúdolt üres várótermekben vonatra várva, vagy az útpadkán, egy jó stoppot fürkészve. „Micsoda nőim, voltak nekem?...”