Irodalmi Szemle, 1992

1992/3 - FARNBAUER GÁBOF: Fantazmák 5. (gondolatregény)

Fantazmák 5.

József megcsalhatná Piroskát, de ennek is csak akkor volna „értelme”, ha akkor már minden nőt meg akarna kapni. De ez téboly volna. Ezt a célt csak hajszolni lehetne, megvalósítani nem. Mert lehetne tíz nője, száz nője, ezer nője. Akármennyi is volna, a lényeg az maradna, hogy hol késik a többi. És ez nem a „mennyiség ármánya”, a „többet és minél hamarább”. Elvileg egy nő teljes megszerzése, az azonosulás mélysége is ugyanilyen beteljesíthetetlen, Don Juan-i rémálom — amiről szintén nem a nők tehetnek. Ezért József inkább nem is próbálkozik Sőt, fél próbálkozni. József úgy gondolja, egy nő is több a soknál.

Sajnos, lehetne lila hajam. Lehetne, de sajnos, nem lila, hanem hull. A hajam nem lila haj, én viszont „lila veréb” vagyok A hajam kommersz, magamat azonban nem tudom normalizálni. Egy normál hajat viselő, önmagát nehezen elviselő elviselhetetlen alak vagyok Nem mondhatnám, hogy nem vagyok normális, inkább abnormális vagyok Reménykedem abban, hogy titkon mások is így vannak ezzel. Megpróbálok normálisnak látszódni, hogy önmagomban és másokkal szemben megőrizhessem abnormalitásomat. Énró- lam ne tudják, hogy író vagyok Még a szomszédom se tudja. A szomszédomnak én egy szomszéd legyek, aki beállt a sorba és kisemberi életet próbál élni a közmegegyezéses polgári normák szerint. Az csak rám tartozik, hogy ezen belül (a fejemben) egyáltalán nem tudom, hogyan kell élni, és kilógok minden sorból, mert sajnos nem tudom, hová tartozom. Sőt, ezt az egészet azért találtam ki így, hogy nyugodtan élhessek ennek a borzongatóan izgalmas, életveszélyes tudatlanságnak, mert mérhetetlenül teljesebbnek érzem biztosan tudni, hogy semmit nem tudok, mint ellaposodni abban a hiszemben, hogy tudom ki vagyok és mit kell tennem.

36.1 (A polgári lét: mint közösségi találmány, az elvektől, céloktól, ideológiáktól mentes erkölcs, amelyet az a belátás mozgat, hogy az életnek nincs értelme — de élni azért jó, és ha élni akarunk, akkor kell egy bizonyos rend. Akár valamely ideologikus erkölcs rendje, de csak a formája és nem az értelme.)

36.3 Nehéz így: látszólag-normális abnormálisnak lenni a normálisok között, akikről nem tudhatom, hogy tényleg reménytelenül normálisak-e, vagy ők is csak úgy tesznek. Sokunknak mindenesetre elég jól megy. Sokan olyan jól el- játszák saját normalitásukat, hogy maguk sem veszik észre. Se arról nem tudnak, hogy normálisak, se arról, hogy valójában talán minden ember meg van „ verve ”.

Ha ez nem így volna, akkor az emberi világon egyszer egy láthatatlan metamorfózis hulláma áramolhatna át, egy mindent felforgatva mit sem változtató színeváltozás utópiája. És az emberek az utcákon megtorpannának pillanatra léptükben, hogy hová is megyek én valójában és miért oda, minek küzdünk egymás ellen és miért éppen azért, amiért, miért osztjuk fel a világot hazákra és nem-hazákra, enyémre és övére — énre és nem-énre. Mindenki pótolhatatlanul önmagává válhatna tudatlanságának teljes mélységével és horizontjával. A vitás ügyek feltárulkozó értelmetlensége visszafoghatná az életeket kioltó fegyvereket, amelyeket értelmes életek, és értelmes élettel érvelő szándékok, ne