Irodalmi Szemle, 1992
1992/3 - HIZSNYAI ZOLTÁN: A hallhatatlanság angyala (esszé)
A ha//hatatlanság angyala viszont, jellegéből adódóan, nem demokratikus. Legalábbis nem önkormányzati szinten. Ha például Ederd község lakossága egy szavazáson a helyi kántor-tanító istenes verseit nagy többséggel Ady lírája fölé emelné, de a körzeti patikus egy szélesebb körben elfogadott esztétikai érvrendszerre támaszkodva elutasítaná ezt a vicinális gusztust — demokratikus döntés ide, többségi vélemény oda —, az ő értékítélete lenne helyt- és időtálló. Mert ez a képzelt gyógyszerész nem pusztán a saját véleményét akarná érvényre juttatni, hanem az adott kultúrán belüli széptani hagyomány és az abból fakadó (pro és kontra) alternatívák kiágazódásait egyeztetné a vizsgált mű stíllogikája általi kreativitás mértékével. És konklúziójával korántsem lenne egyedül. Maga mögött tudhatna minden — az adott nyelvkultúra végtelenül sokféle ’’stílusinspirációja’’ valamelyikének segítségével alkotó — klasszikus, kortárs és eljövendő szépírót. Persze az ederdieknek jogukban áll mindezt figyelmen kívül hagyni. Ám jobb, ha tudják, véleményükkel a falu határán túl ugyanez történik. A kollektív akarat hosszabb távon és szélesebb körben nincs befolyással az értékrendre. Az igaz, hogy a nyelv maga kollektív alkotás, de a szépírói stílus — mely kétségtelenül csak a nyelv logikáján alapulhat — a kreáció fokán már határozottan individuális keletkezmény. Mint ilyen, szintén rendelkezik egy, az alapnyelvből kiszabott (mégis végtelen sok lehetőséget kínáló) individuális logikával (stíllogika). Ilyen értelemben az individuális szemlélet is kollektív alapozottságú. A különbség abban van, hogy míg az individuum elvben maradéktalanul birtokolhatja az addig elért kollektív szellemi eredményeket (nyelv, népművészet stb.), a kollektíva csak szubjektumaira (individuumaira) szétesve teheti magáévá az individuum szellemi produktumait. De maradjunk csak a művészet házatáján. A kollektivista művészeti izmusok ideológiájából adódik a kisebb-na- gyobb (nép, nemzet — emberiség) kollektívák közvetlen megszólításának ellentmondásos igénye. Az ellentmondás éppen ideológiájuk alaptézisében rejlik: közvetlenül szólni a közvetetthez, s az individuum szerepét a relé szerepével azonosítani. A valóságban persze individuum szól individuumhoz, tehát olyan két egyedi és konkrét tudat (és tudaton túli) korrespondeál, amelyeknek a kollektívához való viszonyuk egyként absztrakt. Egyik individuum sem tud kollektívvé válni — nevesíthető alkotás és személyi olvasat egyformán individuális jellegű. A kultúra kollektív természetű fogalom ugyan, de az író nem kultúrát ír, az olvasó nem kultúrát olvas, hanem egy lehetőleg sajátságos és öntörvényű műalkotást. Hogy mindkét tevékenység egyazon kulturális közegben történik, semmit sem változtat a dolgokon. Sőt, az avantgardizmus kollektivista ága — amelynek elméleti tákolmánya az alkotó egyéniség autonómiájának tagadásában csúcsosodik ki — éppen a maga kollektív aktusnak tekintett művészi alkotásaival bizonyítja a legpregnánsabban saját spekulációinak érvénytelenségét. A
