Irodalmi Szemle, 1992
1992/1 - Széky János: Csepregi György novellái - Csepregi György: Amnézia; Jang és Jing utazásai; Zárójel (novellák)
Csepregi György Bár Jang, a szenvedélyes utazó pillanatra sem hajlandó megválni Jin társaságától, útjuk mégis mindig sorsszerűén szétvált: a spirituszba zárt Jin ugyanabban az időben és térben végtelenszer utazott végtelen távolra és végtelenszer maradt ugyanott, ahol öröktől fogva volt: a semmiben. És ebben a kiteljesedett állapotban ezerszer és újra ezerszer indult útnak egyazon pillanatban, és ugyanannyiszor érkezett vissza a pillanat töredéke alatt; míg öccse fáradságos munkával dolgozott a menetjegy áráért, hogy útnak indulhasson. Örökké együtt voltak és mindig másutt, ahogy a Teljesség vagy a Teljesség teljes hiánya- soha nem találkozhat a csapongó, a szánalmas, egyszerű létezővel, a Kalandorral, a Megismerővel, az Utazó, a Don Juan, az esztéta és moralista, az élvező és megélő Janggal. És bár együtt voltak, a pergamenszfnű Jin nem lehetett részese a komédiának: a házasságnak, halálnak, kéjnek és neuraszténiának, a narbonne-i reggeliknek: ”JE N’ AIME PÁS LE CAFÉ TROP SUCRÉ”... ”JE SUIS AU RÉGIME”. Az akácfa illatának, az egyetlen illatnak, amely millió elmúlt pillanatot támaszt fel, méltó keretbe foglalva a komédiát: az öröm hullámainak furcsa és ájult pillanatait; a céltlalan utazás eufóriáját; egyetlen mondatot olaszul, mely Donatellóra és egyik szobrára utal; egy perverz képeket áruló, sötétszürke arcú, alsóbajor kiskereskedőt; a házmestert, ezt a nyomorék kerubot, akinek befelé nőttek a szárnyai, és ezért képtelen a földtől elrugaszkodni; a végtelennek tetsző, nyugtalanítóan mangánkék eget: JE VOUDARIS ALLER Á Ľ AERPORT. Míg Jin hangtalanul lebegett a spiritusszal telt üvegben, Jang a vonat csukott ablakán át a távoli fények mozgó arabeszkjeit fürkészte, miközben legbelül kéjben és heroikus tehetetlenségben, újra és újra eljátszva szerelmet, halált, krízist és neurózist. Kapcsolatuk — Jin szemszögéből nézve — rövid ideig tartott: mindössze Jang egyetlen, rövid emberöltőjének időtartamáig. De mert a bölcs, mindig higgadt Jin számára ezen idő egyetlen mádodperce is végtelen ideig tartott, s így az idő Jin részéről hatalmassá bővült, nem volt szükség arra, hogy Jang halála után a két nem-létező eufórikus mámorban kapaszkodjon össze a semmiben. Jin a létező, élő Jang társa maradt mindörökre; bezárva a spirituszba, bezárva Jang életének minden egyes pillanatába, bezárva a millió pillanat végtelenjébe, időből és térből kizárva — mindörökre. Zárójel (indoklásul hadd álljon itt: nincs mondanivalóm. Nincs, mert csak az alig-valami, a féltökéletes mondható el; ez a kevés, amit írásműként tálalva évszázadok óta gondolattal terhes prózaként illik publikálni, legjobb esetben is csak egy jól sikerült inkorrekt közlési mód, szemben azzal a mindenséggel, amit én nem-publikálva szeretnék jelezni; a semmivel, amit paranoid módon többnek érzek a mondanivaló félhiteles megoldásánál. A zárójel indoklása maga a zárójel: közléskényszerem a közlés kényszerűsége ellen fordult — ugyan mit is mondhatnék én el bármiféle mindenségről?! Mondjatok valamit, ami túllépheti a zárójel határait! Talán etikai — álmegváltó, morális — szenvelgő, szívettépően és sokkolóan emberi [?] hordószónokszózat; vagy a l’art pour l’art-szerű, halottibalzsam-illatú, fényes-simogató, öncélúan esztétikai ön- és közkéjelgések nyelvi perfektúrája? Mondjatok valamit, ami feltéphetné a zárójel magzatburok- rendőrkordon-mutáció egyszerű írásjelét, ami méltó arra, hogy kilépjen ebből a keretből: talán a napi politika és a közélet kérdése, az időjárás- és vízállásjelentés, a környezetszennyezés vagy nem-szennyezés kérdése, talán a vasárnapi ribancok vonatkeréksivításszerű éjszakai orgazmussikolya, szürkületi temetőcsendek, ál- és valódi zseni-jajdulások és az ártatlan csecsemőgügyögések semmiből eredő, mindenségirányú lekottázhatatlan hang-kódjai? Vagy talán éppen az álszerény, mindent-bagatell-
