Irodalmi Szemle, 1992
1992/2 - HIZSNYAN GÉZA: Komámasszony, hol a színház? (színikritika)
HTZSNYAN GÉZA aktualizálás ki is merül, a többi, ami e között van — tehát gyakorlatilag az egész produkció —, csupán átmenet, hogy eljussunk a záróötletig. Hogy mindez ne legyen túlságosan unalmas, a rendező megtűzdelte öncélú ötletek sorával (Cuki lyukas zoknija, a kirakatbábu mint aktszobor, K. Müller beöltöztetése köténybe, kendőbe stb). Ezzel sikerült a művet érdektelen komédiává silányítania, melyből a "lényeg”, a hatalomvágy veszélyessége, a saját helyzetünkre való ráismerés torokszorító sokkhatása vész el. Alapfokú rendezői tanfolyamok is tanítják azt az alaptételt, hogy az abszurd művek realista játékmódja a kulcs, mellyel az abszurditás hozzáférhetővé tehető, feltárható. Az öncélú ötletek, túlzások kioltják a helyzet feszültségét, a mű lényegét fedik el. A rendező elmulasztja a figurák egyénítését, karakterük pontos kidolgoz(tat)ását és a közöttük fönnálló viszonyok felépítését, ábrázolását. Nehéz helyzetbe kerülnek így a színészek, akik közül csupán Dudás Péterről mondható el, hogy végül is megoldja feladatát. Igaz, az ő helyzete a legkönnyebb, a szerepe a leghálásabb. K. Müller szolgai alázatossá- gú viszonya a mindenkori hatalomhoz egyértelmű és változatlan s Dudás ezt, élve a szöveg szellemességéből fakadó lehetőségekkel, meglehetős szuggesz- tivitással, általában külsődleges, hatásvadász eszközök nélkül ábrázolja. Bocsárszky Attila rendezői segítség híján nem tudta ’kitalálni” Cuki figuráját. Egy állandóan dühös, ettől végtelenül egyhangú és érdektelen alakkal találkozunk az ő elővezetésében. Bocsárszky Pál igyekszik "tartást” vinni a Méltóságos alakjába, de ahogyan a többieknél, nála sem derül ki, ki is a figura valójában, hiányzik az egyénítés, melynek természetesen az előadás — sajnos nem létező — koncepciójából kellene fakadni. A raccsolás mint a nemesség ábrázolásának eszköze puszta közhely, amivel olyan alakot állítanak elénk, aki számunkra már nem ismerős, s ezért nem is lehet igazán érdekes egy olyan előadásban, mely aktuálisnak kíván látszani! Közhelyekből építkezik Fabó Tibor is Kiss, az értelmiségi figurájának megformálásakor, akinek hitelét ráadásul még a színész túlzásai is rontják. Nem tudunk meg sokat Márton paraszttól sem. Pólós Árpád kurjongatásai parasztosnak elfogadhatók, de ez nem mentesíti a színészt a színpadi beszéd érthetőségének követelménye alól (tekintve, hogy a változás reménytelennek tűnik, ígérem, ezúttal utoljára kérem ezt számon tőle). Számomra tünetértékű, hogy a műsorfüzetben nem található sem a dramaturg, sem a díszlet- és jelmeztervező neve. A hiányolt alapos szövegelemzés és -értelmezés ugyan- is nem csupán rendezői, de dramaturgiai kérdés is. Nem csodálom azt sem, hogy a díszletet senki nem vállalta névvel: színházaink sokszor problematikus díszletmegoldásai között is ritkán található ennyire kevéssé sikerült díszlet. A darab ugyanis zárt teret igényel, ezzel szemben a díszletfalak között nyílások maradtak, elmaradt a tér lezárása; nem szerencsés a WC hátsó falra, a "kijárati” ajtó mellé helyezése sem. A berendezésből legkirívóbb a "szekrénynek” titulált kórházi éjjeliszekrény, mely az előző évi Döglött aknákból köszön vissza (ott legalább ez "helyén volt”). Ugyancsak érthetetlenek a jelmezek is — pl. Kiss lila garbója, ami funkciódanul ízléstelen; Cuki bőrkabátja "üzletszagúan” új, s meglehetősen
