Irodalmi Szemle, 1992
1992/2 - KULCSÁR FERENC: Imádságok VIII. (esszék)
KULCSÁR FERENC távtartókról, hogy e hibák és vétkek elhagyása által büntetésünk végül irgalommá legyen a halál megvilágosító, bennünket újjászülő aktusában. József Attila, akinek sorsát Pilinszky János botrányízűen Jézus sorsához hasonlította, mondván, hogy a legkülönbeket az emberek mindig rossz irányból várják, nem ismervén föl bennük az áldozati bárányt, a mindannyiunkért való szenvedésüket és áldozatukat, szóval ő, József Attila, sorsával és költészetével, igazával és szépségével, szelídségével és tisztaságával a mindannyiunkban meglévő jézusi vonások sűrítése. Benne, az ő sorsában és lírájában az etikai és az esztétikai olyan szintézisben egyesül, amit csak az imához, az evangéliumi szépséghez és szeretethez hasonlíthatunk. József Attila sok-sok verse nem egyéb, mint imádság, mely lelkeket köt össze végtelen láncolattal, halált feloldó, mert személyes erejű és szépségű, mintegy testet öltő szavakkal. Arra kéri Istent, hogy intse meg mindazokat, akiket ő, Attila szeret: ...hogy legyenek jobb szívvel hozzám. Vizsgáld meg az én ügyemet, mielőtt magam feláldoznám. íme, az áldozati költő, aki föláldozni készül magát, s bár emberi síkon, de pontosan úgy, mint az ember Fia, Jézus: mélyen és törékenyen, súlyosan és áttetszőn, bonyolultan és egyszerűen, mert árvának érzi magát Isten nélkül, s vágyódik az ő atyai házába, hogy őt, a tékozló fiút végül fiává fogadja az Atya. Ezt mondja: Tudod, szivem mily kisgyerek — ne viszonozd a tagadásom: ne vakítsd meg a lelkemet, néha engedd, hogy mennybe lásson. Azt mondtuk: a születés beavatás. Vajon mibe? A természet és az univerzum megfoghatatlanságaiba, abba, amit nem tudtunk megérteni. Mégis, mégis: időről időre e megfoghatatlanságok elénkbe járulnak, hogy képek és szimbólumok formájában "kifessenek” számunkra. Vannak az életnek forrásai, melyeket meg tudunk nevezni. Ilyen mindenekelőtt az első princípium, a létezők Oka, amely által és amelyben a létezők megjelennek mint újább életforrások. Például a Nap vagy a lélek. A lélek, mely megjárta és megjárja a magasságok útját, hasonlatos a Nap fénysugaraihoz. A Nap a földi élet forrása, sugarai a magasságokból érkeznek, hogy éltessenek mindeneket, azaz szolgáljanak mindeneket. Éppígy a lélek is azért lehet az élet éltetője, azaz szolgálója, mert tudója a magasságok útjának, részese a létezők Okának, a Léleknek; mert ami
