Irodalmi Szemle, 1992
1992/2 - RÁCZ OLIVÉR: Emlékezzünk régiekről... (vitairat)
RÁCZ OLIVÉR eszmefuttatás olvasásakor — valaha jó latinosnak számítottam —, mégis önkéntelenül a klasszikus idézet ötlött eszembe: Aquila non capit muscas...) De gyerünk szépen sorjában, ahogyan állítólag az egykori francia márki mondta a guillotine alatt a hóhérnak, amikor az idő előtt akarta működésbe hozni a szerkentyűt: Előbb a fejemet a tőkére, csak aztán a bárdot, mon chere ami, mert esetleg még a hajamat találod leberetválni a nyakam helyett... Gyerünk csak szépen sorjában. 1. Tóth László rosszul emlékezik. Ő maga írja, hogy ”a Szemlétől való távozásom azzal kezdődött, hogy leközölt tőlem egy ominózus verset, melyben előfordul egy bizonyos, általam s általában a férfiak által imádott női testrészt jelölő illetlen szó. Meg kell azonban jegyeznem, hogy ez, így, egyszerűen nem igaz. Sőt. Sokkal közelebb járnék az igazsághoz, ha azt mondanám, ezzel fejeződött be”. Ez — igaz lehet: ezt Tóth Lászlónak kell a legjobban tudnia — az előzményekről semmit sem tudok; akkoriban — elnézést érte — még azt sem nagyon tudtam, hogy Tóth László létezik. Az "ominózus” versről is csak akkor szereztem tudomást, amikor Duba Gyula, a lap akkori főszerkesztője, akit visszaemlékezései további során Tóth László ’’aljasnak” minősít, levélben kért fel, próbáljam a "verset” megmagyarázni, megmenteni. Levélben válaszoltam: nem tehetem. Nem az imádott női testrész nevén nevezése miatt: találkoztam én már az irodalomban trágár szavakkal Rabelais-től, Villontól kezdve Irvin Shaw-ig, Norman Mailerig bőven, és egy percig sem akadtam fenn rajtuk: funkciójuk volt a szövegben. Nagyon nagy írók nagyon nagy írásaiban funkciót betöltő trágár szavak. Csakhogy Tóth László említett versében sem a szót, sem a verssort nem találtam funkcióhordozónak. Hogy őszinte legyek, az egész ’’verset” sületlen zagyvaságnak tartottam. (Nem tehetek róla: Babitson, Kosztolányin, Tóth Árpádon, Juhász Gyulán nevelkedtem, Jékely Zoltán barátságával dicsekedhettem — azt hiszem, szívem joga, hogy, akár a maradiság bélyegével is, a magam ízlése szerint bíráljam el, mi tetszik nekem, mi nem.) Azt hittem, részemről ezzel az ügy befejeződött. Tévedtem. Néhány nappal a vers megjelenése után magához rendelt miniszterem és keményen felelősségre vont: Mi történik abban a "te” Szemlédben?! A felelősségre vonás nem lepett meg: azokban az években én voltam ”a” magyar kormányfelelős — amit az akkori magyar kormány tett vagy nem tett, azért mindig én voltam a felelős... De, ennek egyenes következményeképpen, felelős voltam a hazai magyar történésekért is. Ezért nem ért teljesen váratlanul a kérdés, amelyre szerényen mindössze annyit válaszoltam, hogy a Szemle nem az ”én" Szemlém, nem én szerkesztem, különösebb kapcsolataim sincsenek a lappal: ha írást kérnek tőlem, küldök. Tóth Lászlót nem ismerem, a vers nem felel meg az ízlésemnek, csodálom, hogy a Szemle leközölte. Ennyi. Akkor, mondta miniszterem, a szerzőt ki kell zárni az írószövetségből. Erre azt válaszoltam, ha minden írót, költőt kizárnának, mert sületlensége
