Irodalmi Szemle, 1992
1992/2 - HAJDÚ ISTVÁN: A szemek (novella)
HAJDÚ ISTVÁN illetőre figyelt, hanem átnézett fölötte; figyelmét az utca feliratai kötötték le: Húsbolt, Utazzon velünk Párizsba, Marlboro... A házak rohantak mellette, a táj hullámzott, összegabalyodott, majd szétnyílt. Az utca lefolyóiban is tombolt az élet, egy másfajta társadalom szabályai szerint. Itt, a patkányok, férgek és kosz birodalmában a bűz és a romlás uralkodott. Mindazt érezte, ami ott lent van, csak egyszerűen nem tudatosította, nem érdekelte. Az ilyen emberek, mint ő, nem gondolkoznak mély összefüggésekben, élik az életüket az őket érő hatásokhoz igazodva. Odapislantott a járdaszélen parkoló autókra, szépek voltak és erősek, mintegy színes bogarakként sorakoztak, hogy felfalják az embereket, kiszívják zsebükből maradék pénzüket, és felemésztve a beléjük pumpált benzint, gyilkos gázokat permetezzenek a levegőbe, mely erősebb minden virágillatnál. G. szívesen szívta magába ezt a szagot is, ilyenkor eszébe jutott régi vágya, a gyönyörű csillogó autó, amit majd egyszer ő fog vezetni, félig lehúzott ablakokkal, lazán, jókedvűen mosolyogva. Nem mintha nem lett volna autója, csak jobb szerette a kerékpárt, mert az az igazság, hogy az autója már kissé öreg volt, itt-ott rozsdamart, tragacs, ha úgy tetszik. Meleg augusztusi délután volt. A levegő vibrált, láthatatlan erők mozgatták. A napsugarak szúrtak, mint átforrósodott acéltűk, felemésztve a földbéli nedveket. Az egész város fortyogott és párolgott, akár egy pokoli katlan, hörögve nagyokat lélegzett, és sípolva fújta ki magából a nehéz, áttetsző gőzt. Nem volt csendes a város, nagyon is zajos volt, de ebben a forróságban érezni lehetett a tehetetlenséget a természet erőivel szemben. A nap, ha úgy akarja, porig égethette volna a várost, felrobbanthatta volna az eldugott dinamitrudakat, a pincékban lapuló ekrazitot. De a természet erői nem büntettek, minden az esetlegességre volt bízva, a véletrenre, a ... Hazaérve betolta járgányát az előszobába, nekitámasztotta a falnak, óvatosan, hogy le ne verje a fékfogantyúval a vakolatot, és nagyot fújva belépett a lakásba. Tágas helyiségben volt, melyből ajtók nyíltak az egyes szobákba. Edénycsörömpölést hallott a konyhából, ahonnan kiszólt egy hang: — Te vagy az? — Én vagyok — válaszolta. — Mi volt a hivatalban? — Semmi. Hol az újság? Vettél újságot? — Ott van az asztalon. Mindjárt ehetünk. Leült a fotelba és felütötte az újságot. Nagy fekete betűk trónoltak a kisebb, szaporább sorok fölött. A híreket, tudósításokat csak felületesen olvasta, unalomból, hogy menjek az idő. Az effajta hírek egyáltalán nem érdekelték, ahogy elolvasta, el is felejtette őket: KONSTRUKTÍV MUNKA A PARLAMENTBEN (Munkatársunktól) Az olvasó számára furcsának tűnhet,
