Irodalmi Szemle, 1992
1992/1 - Ľubomír Martínek: Nomad’s Land (esszé)
Nomad’s Land Az egyik helyről a másikra való utazás még nem jelent távozást, akkor sem, ha történetesen néhány évig letelepszik valahol az ember, ismerek olyanokat, akik ezer meg ezer kilométert tettek meg anélkül, hogy eltávoztak volna. Az új helyükön továbbra is elkeseredetten — és hiábavalóan — hadakoznak minden ellen, amit nem ismertek elköltözésük előtt, s csak abban ismerik ki magukat, ami azelőtt is közelálló, kedves volt számukra. Szívós eltökéltséggel verődnek egyre nevetségesebb egyletekbe, és úgy viselkednek, mint a megriasztott csorda. Paradox módon azok az emberek, akik oly tüntetően vallják a magukénak régi hazájuk szimbólumait, poros rekvizitumait, éppen ők ragaszkodnak a leginkább ahhoz, amit az új haza nyújt számukra. Talán önvédelemből, talán csak a kimondott és kimondatlan vádaktól tartva; minden, amivel nagy erőfeszítések árán sikerült kiegyezniük, egyszeriben jobbá, szebbé, elfogadhatóbbá, elviselhetőbbé válik számukra. Ezek az emberek hajlamosak egyetérteni bármilyen disznósággal, olyannal is, ami elől úgymond menekültek, ha az állítólag használ az országnak, amelyhez kötötték magukat, amelyet ideálként megálmodtak maguknak. Chicagóban van egy csehek lakta utca, amelyben az igazságtalanságok elől menekült csehek azonnal megvernek minden négert, aki be meri tenni oda a lábát... Ha tehát figyelmen kívül hagyom azokat, akik a kivándorlásuk után is igyekeznek kiépíteni hátországukat, vagy gondolkodás nélkül igyekeznek átvenni mindent, amit az új ország kínál, marad az egyének egy kicsi csoportja, akik valóban úgy fogadják új helyzetüket, mint valami természetest, amellyel össze kell békülniük. Vagy, mint ahogyan egyik barátom megjegyezte: a kitelepülésnek az az előnye, hogy már sehol sem muszáj otthon lenned, és nem kell semmit előnyben részesítened. Ez ugyan másrészt nem zárja ki az ilyen megjegyzéseket: ’’Oda menj, ott nagyon szép minden, ők egy kicsit hasonlítanak ránk, ott majdnem olyan a helyzet, mint nálunk.” Nomad’s Land igazi lakói kissé ködös, lazán elterülő, két vagy több horizontú világban élnek, amelyek hol érintkeznek, hol közelednek, hol távolodnak, hol egybeesnek, de igazán sohasem hasonlítanak egymásra. Többé-kevésbé éppen ez a távolság teszi számukra lehetővé, hogy betekinthessenek a függöny mögé, megpillanthassák a mechanizmusok másik arcát, azt, amelyet a hazaiak nem láthatnak, a bevándorlók és a száműzöttek pedig nem akarnak látni. S valahol ez a dolog lényege: látót csinál az idegenből. Az idegent sokkal nehezebb, ha ugyan nem lehetetlen, manipulálni és kihasználni. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem változna. Ellenkezőleg, minden új tartózkodás úgyszólván érthetetlen lelkesedéssel kezdődik. Saját szememmel láttam laoszi, kambodzsai, vietnami bevándorlók leírhatatlan lelkesedését, amikor megérkeztek a számukra idegen francia környezetbe, amelynek, a bizonytalan jövő okán, félelmet kellett volna keltenie bennük. Semmilyen lelkesedés nem tart azonban örökké, és eljön a csalódás ideje, amikor kiderül, hogy a megálmodott kép a legcsekélyebb mértékben sem felel meg a valóságnak. Csak a kiábrándulásnak ebben az időszakában dől el végérvényesen, ki marad meg idegennek, minden következményével együtt. A maga módján ez a döntés sokkal nehezebb, mint magát a kivándorlást elhatározni. Másfelől ismerek olyan embereket, akiket kényszerítettek a kivándorlásra, ezért eleinte az emigráns kifejezésre allergiásak voltak, s mégis, pár év alatt mindennemű és irányú vándorlásnak szinte a jogászaivá váltak. A különböző országokban tett vándorlásaim során megfigyeltem még egy érdekes apróságot. Még azok az emberek is, akik azt hangoztatják magukról, hogy nekik teljesen mindegy, hol élnek, s hogy nem ismernek semmilyen különbséget a hazafiság és a nacionalizmus között, sokkal érzékenyebbek a szülőföldjük hiányosságai iránt. A szülőföldjükön elkövetett disznóság sokkal érzékenyebben érinti őket, mivel nem intézhetik el egy kézlegyintéssel: ”No, igen, hát...” (azok az angolok, amerikaiak, franciák,
