Irodalmi Szemle, 1992
1992/2 - MILAN KUNDERA: Lítost (elbeszélés)
MILAN KUNDERA — És mit mondott a feleséged a szerelem küldöttjének? — kérdezte végtelenül nyomatékos iróniával Lermontov. Goethe elnevette magát: — Mit nem adna Lermontov azért, ha egy nő betörné az ablakait! Még fizetne is neki érte! Lermontov gyűlöletes pillantást vetett Goethére, és Petrarca folytatta: — A feleségem? Tévedsz, Lermontov, ha ezt a történetet boccacciói humo- reszknek véled. A lány mennyei tekintettel a feleségemhez fordult, és azt mondta neki, ön nem haragszik rám, mert ön jó, és én önt is szeretem, mindkettejüket szeretem, és ezt is úgy mondta, mint valami imát, mint valami litániát, és megfogta a feleségem kezét. — Hogyha ez egy boccacciói humoreszk jelenete volna, nem emelnék ellene kifogást — mondta Lermontov. — De az, amit itt leadtál, rosszabb annál. Csapnivaló költészet. — Irigyelsz! — kiabálta Petrarca. — Soha életedben nem fordult veled elő, hogy egyedül légy egy szobában két gyönyörű nővel, aki szeret. Tudod te, hogy milyen szép az én feleségem piros pongyolában és szétbontott arany hajjal? Lermontov barátságtalanul fölnevetett, de Goethe elhatározta, hogy megbünteti savanyú kommentárjaiért: — Te nagy költő vagy, Lermontov, ezt mindannyian tudjuk, de miért vannak ilyen kisebbrendűségi érzéseid? Ekkor Lermontov, mintha leforrázták volna, nehezen türtőztetve magát Goethéhez fordult: — Johann, ezt nem kellett volna mondanod. Ez a legrosszabb, amit nekem mondhattál. Gorombaság volt. Goethe, a megbékélés híve valószínűleg nem ingerelte volna tovább Lermontovot, de életrajzírója, a szemüveges Voltaiere elnevette magát: — Világos, hogy kisebbrendűségi érzéseid vannak, Lermontov — és elkezdte elemezni Lermontov költészetét, amely nélkülözi Goethe szerencsés természetességét éppúgy, mint Petrarca szenvedélyes felhangjait. Voltaire odáig ment, hogy boncolgatni kezdte Lermontov egyes metaforáit is, szellemesen bizonygatva, hogy a kisebbrendűségi komplexus Lermontov képzelőerejé- nek közvetlen forrása, és gyökerei a költő gyerekkorába nyúlnak vissza, amelyet a szegénység és az apai tekintély szorongató nyomása jelölt meg. Ekkor Goethe Petrarcához hajolt, és suttogó hangon, amely az egész helyiséget betöltötte, úgyhogy Lermontovot beleértve mindannyian hallották, azt mondta: — Á, dehogy. Ez mind marhaság. Lermontov bajai a nemkefélésből származnak. A diák Lermontov pártjára áll A diák csendben ült, bort töltögetett magának (a diszkrét pincér hangtalanul hordta ki az üres üvegeket és hozott helyettük újakat) s feszülten hallgatta a beszélgetést, amely szikrákat hányt. Nem győzte a fejét forgatni, hogy követhesse szédületes röppályájukat.
