Irodalmi Szemle, 1992
1992/2 - MILAN KUNDERA: Lítost (elbeszélés)
MILAN KUNDERA a hisztéria szent villámai és a természet isteni hangja bennünk, ezzel szemben a nőgyűlölők, azaz a ginofóbok, enyhén irtóznak ezektől az értékektől. A nőimádó a nőieséget imádja a nőben, a nőgyűlölő viszont a nőt részesíti előnyben a nőiség rovására. Ne feledkezzetek meg egy dologról: a nő csak nőgyűlölővel lehet boldog. Hiszen veletek egy se volt boldog soha! Újabb ellenséges felzúdulás. A nőimádó, azaz a költő, drámát, szenvedélyt tud adni, sírást, gondokat okozni a nőnek, de soha semmi örömöt. Ismertem egy ilyet. Imádta a feleségét. Aztán mást kezdett imádni. Nem akarta megalázni sem az egyiket azzal, hogy megcsalja, sem a másikat azzal, hogy titkos szeretőjévé tegye. Tehát mindent bevallott a feleségének és kérte, segítsen rajta. A felesége belebetegedett a dologba, ő maga lépten-nyomon siránkozott, a szerelmesének végül elege lett az egészből és szakított vele. A férfi a villamossínekre feküdt, hogy elgázoltassa magát. De szerencsétlenségére a villamosvezető már messziről észrevette, és az én nőimádómnak ötven korona büntetést kellett fizetnie a forgalom akadályozásáért. — Boccaccio hazudik — kiálltotta Verlaine. — A történet, amit Petrarca mesélt — folytatta Boccaccio —, ugyanarról a tőről fakadt, mint az enyém, hogy jön ahhoz a te arany hajú feleséged, hogy komolyan végy egy hisztérikus lányt? — Mit tudsz te az én feleségemről? — kiabálta Petrarca. — Az én feleségem egyben hűséges barátnőm is! Nincsenek titkaink egymás előtt! — Hát akkor miért húztál cipőt papucs helyett? — kérdezte Lermontov. De Petrarca nem zavartatta magát: — Barátaim, azokban a nehéz percekben, amikor a lány ott állt a folyosón és én tényleg nem tudtam, mitévő legyek, bementem a hálószobába a feleségemhez és mindent bevallottam neki. — Mint az én nőimádóm — nevetett Boccaccio. — Vallani! Ez minden nőimádó reflexe. Biztos megkérted, hogy segítsen rajtad! Petrarca hangja remegett a gyöngédségtől: — Igen, megkértem, hogy segítsen rajtam. Sohasem tagadta meg tőlem a segítségét. Most sem. Ő maga ment az ajtóhoz. Én a szobában maradtam, mert féltem. — Én is féltem volna — szólalt meg Goethe megértéssel. — Amikor visszajött, teljesen nyugodt volt. Előbb kinézett a kémlelőnyíláson a folyosóra, aztán kinyitotta az ajtót, de senki se volt ott. Úgy nézett ki a dolog, mintha az egészet csak kitaláltam volna. Aztán egyszerre csak óriási csattanás és üvegcsörömpölés hangzott föl a hátunk mögött. Tudjátok, hogy egy régi házban lakunk, az ablakaink körfolyosóra nyílnak. És a lány, amikor belátta, hogy hiába csönget, egy vasrudat kerített valahonnan, visszament a körfolyosóra, és egymás után zúzni kezdte vele az ablakainkat. Mi bentről tehetetlenül és csaknem rémülten néztük ezt a pusztítást. Aztán észrevettük, hogy a sötét körfolyosón szemben velünk három fehér árny jelenik meg. A három vénasszony volt a szemközti lakásból. Az üvegcső-
