Irodalmi Szemle, 1992
1992/2 - MILAN KUNDERA: Lítost (elbeszélés)
MILAN KUNDERA Mondanom kell magának valamit. Mit kell nekem mondanod? Valami borzasztó fontosat! Nézz ide, mondom, késó van, most nem jöhetsz be hozzám, szaladj le és várj meg a pinceajtó előtt. Visszamentem a szobába, és azt mondtam a feleségemnek, hogy valaki eltévesztette az ajtót. Aztán csak úgy félvállról odaszóltam neki, hogy még le kell mennem a pincébe szénért, és fölkaptam a két üres szeneskannát. Ez marhaság volt. Egész héten kínzott az epém, mindennap le kellett feküdnöm néhány órára. Hirtelen támadt szorgalmam bizonyára gyanút keltett a feleségemben. — Téged kínoz az epéd? — kérdezte nyilvánvaló érdeklődéssel Goethe. — Évek óta — felelte Petrarca. — Miért nem operáltatod meg? — A világért se — felelte Petrarca. Goethe megértően bólintott, és Petrarca megkérdezte: — Hol hagytam abba? — Beteg az epéd és két szeneskannát vettél a kezedbe — emlékeztette Verlaine. — A lányt a pinceajtó előtt találtam — folytatta Petrarca —, és hívtam, hogy jöjjön le velem. Aztán lapáttal szenet hánytam a kannákba, és közben megkérdeztem, mit akar. De folyton csak azt hajtogatta, hogy el kellett jönnie. Semmi egyebet nem tudtam belőle kihúzni. Aztán fentről lépteket hallottam. Fölkaptam az egyik teli kannát, és szaladtam kifelé a pincéből. A lépcsőkön a feleségem közeledett. Odanyújtottam neki a kannát: — Légy szíves, vidd ezt föl gyorsan, én még visszamegyek megtölteni a másikat! — A feleségem átvette a kannát, én pedig visszamentem a pincébe és megmondtam a lánynak, hogy nem maradhat itt tovább, várjon meg az utcán. Belehánytam a szenet a másik kannába, és fölszaladtam vele a lakásba. Aztán megcsókoltam a feleségemet, és azt mondtam neki, menjen lefeküdni, én még meg akarok fürdeni. Tényleg lefeküdt, én pedig a fürdőszobában kinyitottam a vízcsapot a kád fölött. A víz hangosan zubogott a kád fenekére. Levettem a papucsomat, és zokniban kimentem az előszobába. A cipő, amelyet aznap viseltem, a folyosóra nyíló ajtónál volt. Otthagytam tanúságul, hogy nem mentem ki a házból. A szekrényből kivettem egy másik pár cipőt, felhúztam, és hangtalanul kilopakodtam az ajtón. — Petrarca — szólt közbe Boccaccio —, mindannyian tudjuk, hogy nagy lírikus vagy. De most látjuk, hogy módszertani zsenit és ravasz stratégát is tisztelhetünk benned, aki egy pillanatra sem engedi, hogy a szenvedély elvakítsa! Az a papuccsal meg a két pár cipővel való manipulálás eszményien tökéletes volt! Mindnyájan egyetértettek Boccaccióval, és Petrarcát elhalmozták dicséretekkel, ami nyilvánvalóan hízelgett neki.
