Irodalmi Szemle, 1992
1992/2 - HIZSNYAI ZOLTÁN: Hátszélfék és közegellenállás (előszó)
HIZSNYAI ZOLTÁN Hátszélfék és közegellenállás Papp Imrét még az egykori Iródia idejéből ismerem, azaz: dehogyis ismerem, hiszen nem emlékszem (lehet, hogy nem is emlékezhetem) akkori verseire, beszélgetésünk emlékét sem őrzöm abból az időből, csak az arca rémlik föl az eltelt hat-nyolc év mélységes mélységéből. Ezt a távoli emlékképet frissítette föl három évvel ezelőtti prágai találkozásunk, mely egy rövid beszélgetéssel tartalmasította ugyan távoli ismeretségünket, de ahhoz, hogy e versek írójának irodalmi tájékozottságán túl saját verseinek létéről is tudomást szerezzek, rövidnek bizonyult. Annál is inkább, mert — ahogyan ez most már a másodszori személyes érintkezés mellett a verseiből, sőt késői jelentkezésének lényéből is kiderül — Papp Imre rendkívül tartózkodó, zárkózott alkat, olyan típusú alkotó, akinek költői indíttatásában a közszereplés vágyának vajmi kevés szerepe van. Külön bejáratú versvilágának kulcsát nem hagyja kívülről a zárban, nem rejti a lábtörlő alá, hogy az ajtóra kifüggesztett nagybetűs üzenetben tudassa, hol található, és bezártságában nem tetszeleg. Ez a zártság nem akar több lenni, mint amennyi: a fölkínálkozás hiánya. S ezt nem nyitja semmilyen rafinált költői irányzat programja szerint megreszelt kulcs, csak a bizalomteljes ráhangolódás. És a saját nyitottság. Ezek a versek nem hivalkodnak sem pompázatos külcsínnel, sem görögtüzes attraktivitással, sem misztifikálható különcséggel. Nem csalogatják magukhoz a különleges ínyencségekre áhítozó esztéták méhcsapatait, akik mindig készek, hogy irreduktíbilissé domesztikálva minden párjanincs eredetiséget beletermékenyítsenek a nagyérdemű pallérozott ízlésvilágába. Belső használatra szánt versek ezek, s mint ilyenek, egy sajátos életstílus megnyilvánulásai: erősen introvertált alkatú és művészi önreflexióra is fogékony szerzőjük költői küldetéstudattól nem űzötten, de sok elhivatott poétánál felkészültebben, tartalmas lelkivilágának meghosszabbításaként műveli az irodalmat. Esetében a műítész jobban teszi, ha szegre akasztja értékrendjének jól bevált sablonjait, amelyek sokszor nürnbergi vasszűzként nyerik ki az életnedvet a vizsgált versszövetből, és inkább pszichológiai érzékére támaszkodva ad némi előzetes útmutatást. A költő éppoly mértékben van jelen a verseiben, mint amennyire intenzíven keresi bennük önmagát. S hogy kinek-kinek milyen lelki vargabetű segít találkozni a saját verseivel, az az irodalmi érték szempontjából sem közömbös, hiszen az alkotáslélektanban a fénysebességen túli fizika érvényes, ahol a hátszél fékez és a közegellenállás gyorsít. Papp Imre, úgy tűnik, meglehetősen sűrű közegben navigál.
