Irodalmi Szemle, 1992
1992/12 - JAN PATOČKA: Nemzeti programunk és a mai kor
Nemzeti programunk és a mai kor volt. Gondoljunk csak arra, hogy a közös európai szellem szálláshelyéül új, erős keleti központ kialakítása vált kívánatossá, gondoljunk a devotio modernára, a reneszánsz szellem első, Alpokon túli fuvallatára, az új művészeti szintézisre, az egyházreform reformáció előtti problematikájára, a Krisztus földi királyságáról szóló chiliasztikus felfogásra, a Rómától elszakadt államegyházra, a humanizmus és a reneszánsz eszméjére, az új asztronómiára és természettudományra, amely még a nálunk bekövetkezett katasztrófa előtti utolsó pillanatban túljutott legfontosabb fejlődési fázisán, gondoljunk a corpus protestantorum egyesülésére, majd az ellenreformációs, a barokk művészeti és vallási ideálra... Míg tehát ez a társadalom létezett — a nagy európai kérdések évszázadai alatt — mellőzhetetlen és gyakorta kezdeményező tényező volt az európai kapcsolatok sakktábláján. Az első európai mozgalom, amelyet ez a társadalom nem tud mély átalakítás nélkül feldolgozni, a felvilágosodás. A felvilágosodott abszolutizmus, amely racionális-bürokratikus állameszmét hirdetett és az államérdeket mindenek fölé helyezte, nem értette meg a történelmileg kialakult rendszereket, s mindez oda vezetett, hogy a Habsburg-hatalom valamennyi akkori alkotórészét egy egységes osztrák államba akarta összeolvasztani. A felvilágosodás először német nyelvi köntösben jutott el hozzánk, s az osztrák kormány oktatási intézményeivel együtt könyörtelenül biztosította a német nyelvi elem jövőjét és túlsúlyát. Az arisztokrácia és a köznemesség, valamint a gazdag városi polgárság a történelmi események következtében nyelvileg már korábban kikerült a csehül beszélő szférából. Ellenben a politikai és szellemi téren addig teljességgel jogfosztott paraszti és vagyontalan városi rétegek a jozefinista felszabadító rendeletek által fontos társadalmi tényezőkké, potenciális állampolgárokká váltak. A társadalomnak ezek az összetevői a vékony értelmiségi réteggel együtt — megőrizve a régebbi történelmi hagyományt s így a múlttal való folytonosságot — olyan egységet alkottak, amely hovatovább egyre alkalmasabbnak mutatkozott az önálló, egységes, zárt társadalmat jellemző valamennyi feladat ellátására. E rétegeket összefűzte az elnyomottság és a fenyegetettség közös tudata; kölcsön- össen összetartva kiegészítették egymást, a néprétegek viszonylag erős demográfiai alapot képeztek, az értelmiség pedig az önkifejezés, az öntudatosodás, a művelődés lehetőségét nyújtotta nekik, tehát előbb szellemi, majd később politikai aktív funkciókat biztosított számukra, egyszóval mindent, ami képessé tesz egy társadalmat arra, hogy a saját életét élje. Ily módon a hagyományos társadalom Csehországban a múlt század elején kettészakadt: az egyik viszonylag gyérebb népi alapokkal rendelkezett, s a nagyrészt még mindig hierarchikus hagyományos társadalmi szerkezetet örökölte, míg a másik, a csehül beszélő rész lényegében népi, populáris társadalom volt, s mint ilyen ösztönösen demokratikus. A nemzeti öntudatosodás folyamatában kapóra jött a nemzet lényegéről és jellemzőiről megfogalmazott néhány korabeli gondolat:
