Irodalmi Szemle, 1992
1992/1 - Ľubomír Martínek: Nomad’s Land (esszé)
Ľubomír Martinék Meglehet, hogy egyszerűen közelebb álló hozzám, szimpatikusabb számomra az a — saját bajoktól és saját gondoktól való — távolságtartás, mint a szláv ijedelem, riadtság, az érzelmek állandó boncolgatása, az a hangulatok közt történő vergődés, amit tapasztaltam néhány lengyel és orosz esten. Nincs számomra szomorúabb látvány, mint megtapasztalni azt a gyönyörűséget, amelyet ebből merítenek. Az sem kizárt persze, hogy engem is, akár a többi szárazföldlakót, csupán a tenger vonz ellenállhatatlanul. Néhány alkalommal megmárt ózhattam a vizében. A kivándorlásnak sokféle oka lehet. Ezek egyike-másika hasonlít egymásra, de sosem egyformák tökéletesen. A félelem ugyanúgy ürügyként szolgálhat, mint a bátorság, a változás utáni vágy, vagy a biztonságérzet megőrzése. Ismertem egy zsokét, aki hiába keresett, már nem talált a hazájában gyorsabb lovat. Nem tudom, hogyan végezte, eltűnt a szemem elől, amikor külföldre ment dolgozni. Ismertem fiatal férfiakat, akik aranyat mentek ásni, cölöpkunyhóba lakni, művészetet csinálni, utazni, meditálni, kábítószerezni és egyéb kaland után. Egyszer szadistákba botlottam, akik arról ábrándoztak, hogyan csépelik majd a feketéket és indiánokat, mert szilárdan hitték, hogy védeniük kell a mi nagyszerű fehér civilizációnkat. Ismertem fiatal nőket, akik az apjuk vagy anyjuk elől futottak, vagy a kedvesüket hajszolták országokon keresztül. Találkoztam egy olyan emberrel, aki a csomagolás és a dobozok kedvéért emigrált, mert már nem bírta elviselni azt a rondaságot, amelybe beleszületett. Léteznek emberek, akik azért vándoroltak ki, mert a barátjuk is ezt tette. S találkoztam olyan emberekkel is, akik eltávoztak, és azt sem tudták, miért. Talán egyszerűen unalomból. Hagyjuk azonban azokat, akik azért vándoroltak ki, mert tényleg veszélyben érezték magukat, vagy akik, úgymond, szerették volna egyszerűbbé, jobbá tenni az életüket. Az első, legbanálisabb észrevétel, hogy minden földrajzi elmozdulás egy másik gyerekkor kezdete. Csak a legritkább esetekben sikerül rátalálni egy elég nagyszámú kisebbségi fajrokonságra, és nem feladni semmit a szokásainkból. Még az új haza nyelvét elég jól beszélő ember is — ami ritka kivétel — kénytelen ezernyi apró mozdulatot, gesztust, fogalmat megtanulni, amelyek az új kultúra elválaszthatatlan részei. Azt hiszem, hogy a pszichoanalízis hatására a gyerekkor fontosságát elég sokszor lebecsülik, mégsem lehet eltitkolni, hogy a bizonytalanság, a gyengeség és védtelenség megismétlődő állapota mindenkit lemoshatatlanul megbélyegez, akár saját lehetőségeinek korlátaira döbbenti rá az embert, akár visszataszító önbizalmat szerez. A másik, szintén banális észrevétel, a helyváltoztatás. Senki, még a legmakacsabb hazafi, a szülőföld legfanatikusabb képviselője, a honi kultúra legdogmatikusabb hangoztatója sem élhet úgy idegenben, hogy legalább közvetlenül, tudat alatt ne kerülne az új hatások alá. Senki sem lehet annyira erős, hogy a különbözőség érintése meg ne változtatná. Még a legszabadabb ember sem csupán az eredetének, a nevelésének a produktuma, a környezetnek is, amelyben él és mozog. Minden új országgal relatívvá válik a látszólag legtermészetesebb, legmegszokottabb gesztus, szokás, mozgás, beidegződés is. Csak az idegenséggel való találkozás során derül ki, hogy még a kéznyújtás sem univerzális, általános érvényű gesztus, hisz országról országra változó... A helyváltoztatás tényét az étkezési szokások megváltozásával szemléltethetjük legérzékletesebben. A gasztronómiai nosztalgiától sokkal nehezebb megszabadulni, mint, teszem azt, az idegen kiejtéstől. Természetesen ebben az esetben is a személyi adottságoktól, a változásra való hajlamtól függ, hogy képesek vagyunk-e szokásainkat feladni valami újért, ismeretlenért. S mégis, a legellenállóbbak is, az előrehaladott korban távozók is, legalább részben átveszik a helyi konyha szokásait. Olykor még ők csodálkoznak aztán, ha új kedvencételük nem ízlik a régi ismerősöknek. Ám a dolog ennél sokkal bonyolultabb. Az a másfél millió ír, eredetileg szigetlakó, aki Amerika arcára meghatározó módon nyomta rá bélyegét,
