Irodalmi Szemle, 1992

1992/12 - JOZEF SIVÁK: Jan Patočka, a filozófus és polgár

Jan Patočka, a filozófus és polgár

éppen ennek a morális magatartásnak köszönhetően — hiszen a Jó és az Igazság közt nincs lényeges különbség — érvényesíthette a gyakorlatban a tehetségét és a filozófia s más társadalomtudományi ágazatok (a klasszikus és modern filológia, a történetírás, a művészeti kritika) iránti érzékét. Ha az ember nem hű az eszméjéhez, ha nem szereti az igazságot, s ha a jelleme meginog, akkor az intellektus már nem segít, az ész kicsúszik az ellenőrzés alól, s egymást követik a tévedések.

Nem szándékunk újból vitát indítani a filozófiai elkötelezettségről, Patočka esete azonban alkalmat ad rá, hogy ismét elgondolkodjunk ezen a problémán, és illusztrája annak az értelmiséginek az elkötelezett magatartását, aki nem azért volt elkötelezett, mert erre kényszerítették, hanem a saját jószántából. A filozófus szabadon eldöntheti, hogy vállalva e lépés minden következményét, bekapcsolódik-e vagy sem a politikai életbe. Ám nem választhatja meg sem a kort, sem a társadalmat, amelyben él. Ugyanakkor az empirikus én azáltal, hogy filozófiai énné változik, továbbra is családfő, polgár vagy harcos marad. Ilyen helyzetekben, például egy fuldokló kimentésekor, a filozófus bizonyosan nem filozofál, de azért nem szűnik meg filozófus lenni. Az „elkötelezett” álfilozófus azonban, aki a „saját” filozófiáját valósítja meg, vagy azokét, akik elkötelezték, a filozófia számára halott.

Patočka az egyetemről való második távozása után (1971) nem tartozott azok közé, akik leköszönvén közönyössé váltak. Tovább írt, a pedagógiai tevékenységet magánemberként folytatta; főként fiatalokat hívott magához, és az ókori és a kortárs filozófiáról beszélt nekik. Egyáltalán, kiváló pedagógus volt. Előadásai már 1945 és 1948 között is nagyon kedveltek és látogatottak voltak. Ő ugyanis nemcsak beszélt a filozófiáról, hanem egyszersmind filozofált; keresett, tökéletesen beleélve magát a magyarázott szerző eszmerendszerébe. Az előadások végén mindig hagyott időt a hallgatók kérdéseire. Patočka szemináriumain egy-egy meghatározott szöveg állt a középpontban, s a cél az volt, hogy maga a szöveg szóljon a hallgatókhoz.

Másrészt azokban az években mint tanúja és áldozata nem egy igazságtalanságnak, nem habozott az üldözöttek mellé állni, s véleményének nyíltan is hangot adott. Hiszen rámutatni az igazságtalanságra annyi, mint szembeszállni vele, mégpedig nem tudva, hol végződik ez a harc. Amellett az elmúlt rezsim kérkedett az igazságosságával, és a nemzetközi porondon síkraszállt az emberi jogokért, ha nem is vette őket komolyan. Patočka azon maroknyi értelmiségi közé tartozott, akik elég vakmerőek voltak nyilvánosan kimondani, hogy a nem egészen komolyan gondolt törvények és egyezmények is kötelezik az aláírókat. Mint már az előző totális rendszerekben is megmutatkozott, a közjó gondja és az erkölcstudat egy kis létszámú embercsoport tudatában és lelkiismeretében húzta meg magát. így keletkezett a Charta 77, s kiáltványának megfogalmazásában Patočka társszerzőként vett részt. Ennek a polgári mozgalomnak és dokumentumának az volt a célja, hogy a nemzeti és a nemzetközi figyelmet ráirányítsa