Irodalmi Szemle, 1992

1992/11 - KRÓNIKA

KRÓJVIK A

Ankétok a Forrásban és a Jelenkorban — A történelmi jövőt fürkésző ankétok a nagy világégéseket, háborúkat követő időkben szoktak elszaporodni. S abból következően, hogy napjainkban az ankét mint műfaj újra megjelent a folyóiratainkban, talán igazat kell adnunk azoknak, akik azt mondják: 1989-cel a történelem második harmincéves háborúja ért véget.

Szóval megint kezd érdekelni bennünket a jövőnk, megint az ankétok korát éljük. Legutóbb a kecskeméti Forrás ankétja mozgatta meg jövőkutató szellemeinket, s ezzel összefüggésben nekem eszembe jut egy (a tágas nyelvhazánk északi tájain meghirdetett) régi ankét.

Akkor Is világháború után volt az emberiség, az első után, s a Pozsonyban és Bécsben megjelenő Tűz című folyóirat olyan kérdésekkel fordult Európa száz magyar és nem magyar alkotójához, amelyek engem — tartalmukat tekintve — erősen a Forrás mai kérdéseire emlékeztetnek. „Vannak-e még partok és csillagok? — Mit tehetnek az írástudók az igazság szellemének életben maradásáért?— kérdezik a Forrás szerkesztői ma; "Hisz-e Ön a jelen európai kultúra fennmaradásában és fejlődésében? — Mi Ön szerint a vezető szellemek feladata a történelmi válság közepette?" — visszhangzik a történelem hetven-éves mélyéből a Tűz szerkesztőjének a kérdése.

De ami még a kérdések hasonlóságánál is meghökkentőbb, az a válaszok hasonlósága. A Tűz kérdéseire válaszoló Russel, Freud, Galsworthy, Marinetti és Max Brod ugyanazzal a szkepticizmussal és pesszimizmussal néz 1922-ben a jövőbe, mint Székely János, Márton László, Balassa Péter és Karátson Endre 1992-ben. Ennyire azonos lenne talán a két kor? De hátha mégsem azonos? Hátha csak a tegnapi és mai kérdésfeltevők világlátása az?

A kecskeméti Forrással hajszálra azonos időben a pécsi Jelenkor is ankétot szervezett. De a pécsiek ankétja nem kérdésekhez, hanem egy témához, mégpedig a „hal" meglehetősen profán témájához igazodik. S ha a témát mégis megpróbálnánk kérdéssé formálni, akkor az körülbelül így hangzana: Mi jut eszedbe a halról? De a Jelenkor szerkesztői nem kérdést, hanem kérést szegeztek az írók

mellének: Küldj egy halat! Mi, olvasók pedig, mivel az azonos idődimenzió a két ankétot menthetetlenül összekapcsolja, ezt a kérdést sem tudjuk másként értelmezni, csak rejtett jövőre-utalásként, a szerkesztők eljárását pedig annak a véleménynek a demonstrációjaként, hogy a jövőt (partot, csillagot, halat — kinek hogy tetszik) illetően nemcsak válaszunk, de tulajdonképpen már kérdésünk sincs. S ha esetleg mégis van, akkor fennáll a veszély, hogy a kérdés eltakarja a kérdés tárgyát.

Az ankét résztvevői egyébként kérdés nélkül is rögtön megértették, hogy mi a teendőjük, mert valamennyien rögvest elkezdték — na, nem megfogalmazni, hanem művelni a jövőt: halról szóló műalkotásokat írtak és küldtek a szerkesztőknek. A part, a csillag, az erkölcs, az igazság kérdései nélkül s az egzisztencia bibliai halai és mai fogalmai között még Márton László és Balassa Péter is (akik pedig a Forrás ankétjában is részt vettek, de ott a „nem tudom”, „nem értem", „nem látom” szkepszisénél nem jutottak tovább) elkezdték keresni az alkotói jelenlét, az egzisztenciális idő, az irodalmi jövő lehetőségeit: az előbbi Halkeresők, az utóbbi Halnapló címmel kerekített egy csillogó-vil- logó posztmodern kísérleti szöveget.

S hogy mi a két ankét tanulsága?

Az egy pillanatig sem kétséges, hogy a puszta egzisztencia halai és fogalmai között a jövőt csak a szerény túlélés szintjén lehet megérni, de azért van abban valami furcsa belső nemesség, ahogyan ezek az epikureus- sztoikus halkeresők étik a hitüket, amely hit szerint nem a dolgok, hanem a dolgokról kialakított képzeteink tehetnek-tesznek bennünket boldogokká.

Epiktétosz gazdája egyszer csak úgy kedvtelésből csavargatni kezdte a filozófus rabszolga lábát. Epiktétosz mosolyogva figyelmeztette gazdáját: ha tovább folytatod, meglátod, eltörik a lábam. S mikor az valóban eltört, a filozófus boldog volt, hogy képzete megelőzte a dolgot. S a külső kínnak ez a semmibevevése egy belső tudás jegyében már az őskeresztények mártíriumának az előzménye. Valószínűleg nem véletlen, hogy a pogány Epiktétosz Elmélkedéseit később az őskeresztény egyház vallási kézikönyvként használta.