Irodalmi Szemle, 1992
1992/11 - ARCHLEB GÁLY TAMARA: A művészet mint közös nyelv?!
ARCHLEB GÁLY TAMARA A művészet mint közös nyelv?! Az alternatív (kísérleti) művészet Érsekújvárott szervezett 5. nemzetközi fesztiválja ez év szept. 16—17-e között zajlott, majd 20—26-a között Pozsonyban, Prágában és Karlovy Varyban folytatódott. (Szervezője az ÉRTÉ Stúdió, Érsekújvár önkormányzata és a helyi XC Galéria volt.) A négy kontinensről összegyűlt művészek előadásait ezúttal a Transart Communication (Művészet Általi Kommunikáció) cím fogta össze. A tavalyi fesztiválról írt bírálatában (a Kultúrny život 44/91-es számában) Cseres J. nem helyeselte az „alternatív művészet” megjelölést, s álláspontját a „megváltozott politikai klímával” magyarázta. Nem tudom, nem volt-e a véleménye túlságosan elhamarkodott; nem lesznek-e nálunk az „alternatív kultúrának” nemsokára megint paradicsomi feltételei... Már két-három évvel ezelőtt arra a meggyőződésre jutottam, hogy az experimentális művészet bemutatóin előadott performance-ok némelyike kezd üres, sznob, divatos gesztussá válni. Mint azt nemrég az említett XC Galéria igazgatója, Ptáček F. helyesen észrevételezte, a performance ugyanúgy, mint bármely más művészeti ágazat — lehet giccs. Mindez talán azzal is összefügg, hogy a posztmodern művészet viszonylag kései Szlovákiába kerülése után ma sok művészünk az inkább csak hipotetikusan ismert őskorból merít ihletet. Sokan fordulnak az ún. „ősértékekhez”, „ősi formákhoz” (archetípusokhoz), ősi mittudoménmikhez... Mindez egy ideig érdekes volt, de már az elmúlt két fesztiválon is úgy éreztem, hogy túlzásba vitték a tűz, a füst, a meztelen emberi test, a vér (vörös festék) s más hasonló, mágikusnak ható őselemek használatát. Az idén meg az lepett meg, hogy mindez még nem múlt el. Észrevehetően kialakult a pszeuperforme- rek kasztja. A mítoszok, illetve rítusok felélesztésére tett sikertelen kísérleteik többnyire bombasztikus sablonok. (Ide sorolom a cseh Jaroslav Karchňák akcióit, melyeket a „sok hűhó semmiért” szavakkal jellemeznék; a szerző valószínűleg úgy véli, hogy „igazi” performance az említett elemek nélkül nem is létezhet.) Ezzel természetesen nem azt akarom állítani, hogy az összes előadás, melyben hasonló eszközök szerepeltek, erejét vesztett volt. A Pozsonyi Vlado Kordoš produkciójának (aki zen-buddhista szöveget idézve elégetett egy zenélő rádiót), vagy a Kanadában élő koreai Kil-Yoo hasonló poetikájú akciójának például (ez utóbbi földbe ásott egy koffert, melybe előzőleg papírra vetett és meggyújtott álmát zárta) mély értelme volt. Ezeket a
