Irodalmi Szemle, 1992
1992/2 - SZEBERÉNYI ZOLTÁN: Az idő garabonciása (köszöntő)
SZEBERÉNYI ZOLTÁN ugyan a költői fejlődés folyamatainak hangsúlyozásáról, de egyetlen, plasztikus, áttekinthető tömbbé formálja Ozsvald költészetének lényegi értékeit, legfőbb jellemzőit, a kötetből kisugárzó kép valóban oszlopfőként díszük a költői életmű egészén (ezért találó a cím), meghatározva annak jellegét, stílusát. A kötet összeállítójának sikerült öt, laza, elmosódó határú tematikai ciklusba sorolt száz verssel, a költő három évtizedes verstermésének alig egyharmadával hangsúlyozni az Ozsvald költészetét jellemző és meghatározó motívumokat, gondolatokat és érzéstöm bőket, s árnyalt, plasztikuks képet rajzolni lírai habitusának alakulásáról, művészi szemlélete fokozatos elkomorulásáról. Arról a meghatározó változásról, hogy a hetvenes években keletkező versekben felbukkanó gyermekkori emlékek, a régi falu hangulatai, képei, ízei és illatai már jobbára a múló, kérlelhetetlen időt érzékeltetik. A népmesék, mítoszok, balladák fel-felbukkanó alakjai, helyzetei, motívumai a modern, a tudatt alatt idegennek érzett, túltechnizált, elidegenedő, önpusztító korban élő, a falutól végképp elszakadt, a zajos városban igazi otthonra nem lelő, gyarapodó évei súlyát és megrokkanó egészsége félelmeit felfedező és tudatosító ember nosztalgikus érzelemvilágát tükrözik. Az érzelmeket, hangulatokat a mai helyzetek fakasztják, a tárgyiasítás, a kifejezés jobbára a régi falut, a természettel még háborítatlanul együtt lélegző embert és környezetét idézi. Ez a paradoxonnak tűnő jelenség jellemzi talán leginkább Ozsvald költészetét, ez adja sajátos ízeit, zamatát. Ő az átépülés költője, az átlényegülő kor rögzítője, amolyan költői híd a régi és az új között. A hagyományos költészet hívei — ahogy már a bevezető sorokban is kifejtettük — szívesen olvassák, de az újat kedvelőknek sem hat áporodott, avítt költői rekvizítumok gyűjteményének. Talán ez is hangsúlyozza e líra létjogosultságát, ez magyarázza — többek között — népszerűségét. A költő számára is tanulságos lehetett ez a gyűjtemény, mert nemcsak a jelentős költői teljesítményt prezentálta, de láthatóvá tette az önismétlés, a megrekedés veszélyét, a rutinköltészet fellelhető csíráit. A nyolcvanas évek verstermése jelzi is a költői műhely megújítására irányuló törekvéseket, melyek elsősorban a költői horizont kitágulásában, versei sejtésmezejének szélesedésében, a kultúrtörténeti, archeológiái motívumok, a magyar múlt és irodalom témáinak gyakoriságában mutatkoznak meg. Jól példázza ezt utolsó, immár fél évtizeddel ezelőtt megjelent kötete, a Valahol otthon (1985). Súlyos múlasztás lenne Ozsvald munkásságának felvázolását befejezni anélkül, hogy szólnánk nagysikerű — sajnos mind ez ideig egyetlen — prózai munkájáról, A kis postás (1965) című gyermekregényről. A több kiadást megért mű rendkívüli sikerének titka az az őszinte hangvétel, lágy líraiság, emberismeret és humanizmus, ami Ozsvald egész emberi-költői habitusát is jellemzi.
