Irodalmi Szemle, 1992
1992/11 - VITA - Hizsnyai Zoltán: Leszerszámozás
VITA íme, mivé fajulhat egy ártalmatlannak látszó nyakon paskolás... Bármily vérmes azonban az indulat, ha az önfegyelem villámhárítójába ütközik, nem torzul haraggá. Ezt a villámhárítót f^dig a feléje sugárzó bizalom rögzíti az emberhez; s a bizalom viszontbizalmat ébreszt — ennek a sok megtorpanással terhes, küzdelmes metamorfózisnak lehetünk tanúi az elmúlt másfél évben az Irodalmi Szemle hasábjain. Mi, akik résztvevői vagy figyelmes külső szemlélői voltunk ennek az izgalmas történéssorozatnak, jól tudjuk, ez még nem a végkifejlet, de mégis egy olyan fontos stáció, amely után már e sorok írója is méltán büszkélkedhet az irányába és irányából megnyilvánuló bizalommal és viszontbizalommal, valamint — szeretné hinni! — azzal a jótékony hatású „feszültséghárítóval” is, melyet ezek az oda-vissza ható bizalmak rögzítenek erősen impulzív egyéniségéhez. És egy másik, remélem, szintén egyértelmű tanulság! Nem minden író érzelmi kitörései morális indíttatásúak. Más szóval: nem minden toliforgatót a társadalmi normák felrúgása impulzál elsősorban szólásra. Az íróbbját legkönnyebben saját munkaeszközeinek otromba használata ingerli: az érzéketlen bikkfanyelv, a pontatlan megfogalmazás, az unalmas kifejezésmód, a sztereotip gondolatmenet, a heroikus honfibúba csomagolt semmitmondás, az arányérzék híján föllépő szellemi egyensúly- vesztés, a félrevezető eufemizmusként megnyilvánuló tapintat, miegyéb. A tőrőlmetszett írói magatartásban az a csodálatos, hogy minden külső és belső érzékelés az önkontroll zsilipjein át emelődik öntudatra. A szépíró nem a társadalmi jelenségeket vizsgálja és értékeli — ezt helyette a társadalomtudományok képviselői teszik meg —, hanem csakis a munkaeszközeit (lásd fent!) csiszolgatja és igazítja egymáshoz. Ha bármelyiket is szennyeződés éri, tompul, ne adj’ isten kicsorbul vagy nem igazodik a többihez, mindjárt tudja, avatatlan kéz próbált farigcsálni vele — hát persze hogy a társadalmon! Ha a szépirodalmat nem rendeltetésének megfelelően művelik, s tőle idegen célok érdekében felhasználják, kárát látja a társadalom is, mert a szépirodalom (miként a művészetek) az alapvető emberi jelenségek köréhez tartozik, s mint ilyen, csak csorbítatlanul lehet az egészséges társadalom szolgálatában. Ha az irodalmár munkaeszközeit, a személyes szféra önkontrollzsilipjeit kollektivizálják és a társadalmi normák szerint működtetik, ha az egyéni öntudatra ellenőrizhetetlenül rázúdítják a külső érzékelés sokszor kétes érvényű látleleteit, ha kiiktatják az arányítódás (esztétizálódá-öntörvényű- södés) folyamatának ellenőrző mechanizmusát, ha rablógazdálkodást folytatnak az irodalom önmagukért (egymáshoz csiszoltságukért) való érzékeny szerszámaival, ha leszerszámozzák a Pegazust — az irodalmár-író akkora impulzust kap, mint egy lórúgás. És nem hagyhatja annyiban a dolgot: szellemi indulatainak szabad utat enged!... — de soha sem a társadalmi normák, nem a morál, hanem az egyéni átélhetőség, esztétizálhatóság, formába (öntudatba) önthetőség, a közvetlen ön-, a közvetett társadalmi kontroll nevében!
