Irodalmi Szemle, 1992
1992/11 - SZIMPÓZIUM - Avantgárd, posztmodern, transzavantgárd
SZIMPÓZIUM Cselényi László: A jövőről is kellene itt szólnunk, ki hogy látja az irodalom jövőjét? Az teljesen bizonyos, hogy nemcsak itt nálunk, hanem egész Kelet-Európában határkőnek számít a 89-es év, legalább annyira, mint a 68-as vagy az 56-os. A rádióban a múltkor egy fiatal író Márton László Átkelés az üvegen című kötetében már a posztmodern művészet utáni új szakasz kezdetét vélte látni. Ki észlel valamiféle változást a jelenlévők közül, esetleg kimutatható-e a saját írásainkban az új? Tőzsér Árpád: Válaszként megragadom az alkalmat, s javaslom: innentől nyissunk új fejezetet beszélgetésünkben. Biztosan föltűnt mindnyájatoknak, hogy jómagamat és Kálnássy Tibort leszámítva, a Magyar Műhely alkotói ülik — ülitek körül kerek asztalunkat. Ez természetesen nem véletlen. A meghívottaknak ilyenfajta névsorával az volt a célunk, hogy mikor beszélgetésünk elméleti részét megpróbáljuk majd konkrét versekre, szövegekre alkalmazni, akkor éppen a Műhely-iskola tagjainak alkotásait tartsuk szem előtt. Nos, most Cselényi egyenesen felszólít bennünket, hogy próbáljuk újabb alkotásainkat górcső alá tartani s megnézni, hogy van-e bennük új elem, s ha igen, mi az. Az előbb néhány észrevételt már tettünk, s éppen Cselényi László rímként és grafikai párhuzamokként funkcionáló szótömbjeiről, térszintaxisáról stb., s folytathatnánk talán mindjárt vele a vizsgálódásunkat, de mivel az imént Juhász Jóskának egy közbeszúrt mondata igen megragadta a fantáziámat, mégis mással kezdeném a sort. Juhász azt mondta: a vizuális költészet kezd több lenni, mint egyetlen irányzat. Azt hiszem, tökéletesen igaza van, s én ezt olyan fejleménynek látom, amely hord magában új elemeket, olyanokat, amilyenekre Cselényi célzott az előbb. Közismert a Gutenberg-galaxis végéről szóló jóslat. Én viszont nem végét látom a könyvkultúrának, hanem úgy vélem, hogy az egész civilizációnk válik egyetlen képeskönyvvé. Igaza van Bujdosónak: még az autóba sem tudunk úgy beleülni, hogy a jelek, a vizuális szimbólumok tömegébe ne ütköznénk. Azok a vizuális élmények, amelyekkel eddig csak könyvekben, albumokban, esetleg kiállítótermekben találkoztunk, most a házak faláról, az úttestről, sőt az égbolt árkusáról zúdulnak ránk percenként. S csoda-e, ha úgy érezzük, hogy valami mérhetetlen nagy képeskönyvben élünk, sétálunk, eszünk, iszunk, alszunk. Nos, ennek a valóban galaxis nagyságúra tágult „Gutenberg-galaxisnak” a vizuális vers nem egyszerűen költészete, hanem — életérzése is. Csaknem olyasmi, mint a gótika volt, vagy a reneszánsz, vagy legalábbis olyasmi lesz. S a mai vizuális költészetben ennek még csak az elemeit látjuk. Bujdosó Alpár Irreverzibilia zeneort című könyvét tartom a kezemben. Lapozgatom, s úgy érzem, hogy az előbb leírt világnagy könyvet valaki zanzásítva a kezembe nyomta. József Attilát parafrazálva: a nem szemléleti végtelen egészet szemléleti végső egészként vizsgálhatom. S a kettő között a különbség természetesen az, ami a mindenkori ún. valóság és művészet
