Irodalmi Szemle, 1992

1992/11 - DOKUMENTUM - Tőzsér Árpád - Szigeti László: Út a homokóra nyakából

Út a homokóra nyakából"

magyar nemzetiségű olvasója — leveleik tanúsága szerint — problematikusnak talált. Hogyan látja Ön ezt a problémakört?

T. Á.: Egyre beljebb hatolunk abba a mérges gőzöket lehelő őserdőbe, amelybe pedig én ezúttal a lábamat sem akartam betenni. De valóban: miért van az, hogy ha két „nemzetiségi” magyar találkozik, akkor a harmadik mondatukban már a nemzetiségi kérdést vitatják? Hogy számukra ez egzisztenciális kérdés?! De hát az író számára az irodalom is egzisztenciális kérdés, s véletlen talákozásaink alkalmával nagyon ritkán vitatkozunk, beszélgetünk az irodalomról, s nagyon gyakran a nemzetiségi problémákról. Az egyéb okok mellett nincs ebben vajon valami könnyítés is? A nemzetiségi kérdés olcsóbb téma, mint az irodalom, s könnyebb fecsegni-lo- csogni, egy problémakör fázisait ismételgetni, mint alkotóan gondolkodni

— mondjuk — az irodalomról. Vagy az irodalom örök témájáról: az emberről. Tehát a mit-ről és a hogyan-ról, az író leglényegesebb problémáiról.

S ha már itt tartunk: rendszeresen olvasom a Literárny týždenník első oldalas interjúit, s megdöbbent, hogy mennyire nem probléma szlovák kollégáink számára sem a mit és a hogyan. De főleg a hogyan nem az. A középnemzedék írói rendre elmondják, hogy milyen nagy hatással volt rájuk az indulásuk ideje, a hatvanas évek irodalmi-társadalmi forrongása. De sehol egy szót sem olvasok arról, hogy azokban a nevezetes hatvanas években milyen nagy, fontos probléma volt számunkra a kifejezés módja, a formai megoldások, a kísérletezés, a nyelv. De hogyha már ezekre a belső hagyományokra nem érzékenyek íróink, hogyhogy nem figyelik a világ történéseit? A nagy európai irodalmakban a szöveg lassan már „idézőjelbe kerül”, „komolyságát veszti”, a nyelv nem anyaga a kifejezésnek, hanem tárgya; s erre szlovák kollégáink a Finnegans Wake pandanjaként a múlt századi romantikus szlovák költőt, Samo Bohdan Hroboňt emlegetik, s ezt még komolyan is gondolják. S közben folyik a purparlé a politikáról (főleg az irodalompolitikáról) s a nemzetiségi kérdésről. Szóval többnyire csak a keretekről, az irodalom kereteiről, s nem magáról az irodalomról. (Felfrissülésszámba ment ilyen vonatkozásban Natasa Tanská interjúja, aki a miiről, azaz az emberről mondott reveláló dolgokat, s Miroslav Holub és Gustáv Murin párbeszéde, akik viszont a költői hogyanról fogalmaztak meg világirodalmi folyóiratok oldalaira kívánkozó, tágas gondolatokat.) Nos, mikor megtudtam, hogy én is az LT első oldalára kerülök, elhatároztam, hogy én a „keretekről” nem fogok beszélni, de úgy látszik, a hagyomány még egy lap gyakorlatában is nagyon makacs dolog. Szóval: a Zamlčaný protipókóW A címen (pontosabban a címbe foglalt reciprocitás elvén) kívül mindenben egyetértek magyarországi szlovák barátainkkal. (A „nemzetiségi reciprocitás” elvének ember- és jogellenességéről mások már elmondták véleményüket, engedtessék meg nekem, hogy erről most itt ne szóljak részletesebben.) Jogos követeléseik sorát azonban megtoldanám eggyel: szabadjon a magyarországi szlovák íróknak részt venni a Szlovák írószövetség munkájában, látogathassák közgyűléseinket s egyéb rendezvényeinket. Továbbá: szabadjon nekik meghívni Szlovákiából (nemzeti-nemzetiségi