Irodalmi Szemle, 1992
1992/11 - DOKUMENTUM - Tőzsér Árpád - Szigeti László: Út a homokóra nyakából
Út a homokóra nyakából Szigeti László: A Madách Könyvkiadóban Ön felelős szerkesztője annak a Kontextus című évkönyvnek, amelynek fő programja a csehszlovákiai magyar irodalomnak a többi itteni irodalommal való összevetése, a szemléletek és irányzatok különbözőségének vagy inkább egységének számbavétele. Vajon nem túlságosan egyoldalii-e ez a szerelem, nem működik-e a sokat emlegetett csehszlovákiai irodalmi kontextus a szlovákiai magyar irodalom vonatkozásában túlságosan asszimetrikusan? Valahogy úgy, hogy a szlovákiai magyar írók benne látják magukat ebben a „kontextusban”, de partnereik, a szlovák és cseh írók csak a protokoll, illetve egy-két kiragadott alkotó szintjén vesznek róluk tudomást? Tőzsér Árpád: Amióta Goethe a skót Thomas Carlyle eredetileg angol nyelvű Schiller-életrajzának előszavában megfogalmazta és világgá röppentette a „Weltliteratur" kifejezést, azóta minden valamirevaló irodalom természetes állapota a „kontextusban” levés. De nem vagyok egészen biztos benne, hogy a „világirodalom” (vagy ha úgy tetszik: az „irodalmi kontextus”) kifejezést mindig jól, az eredeti goethei jelentés értelmében használjuk. Goethe az említett előszóban végig a „befogadás szellemi igényéről” beszél, Thomas Carlyle példája is azért lelkesíti, mert „ez az idegen Schiller műveit... tulajdon művei forrásaként is becsüli és tiszteli”; mi viszont a világ- irodalmon vagy az irodalmaink kontextusán általában könyveink exportját, műveinknek, szellemiségünknek egy másik irodalom összefüggésrendjébe juttatását értjük. Ami persze nem halálos bűn, de az irodalmi kontextus (s a világirodalom is!) elsősorban mégiscsak „belső épülés”, s csak másodsorban „árukivitel” (ezek is Goethe kifejezései). Pontosabban: ami nekünk „behozatal", az a partnerünknek (partnereinknek) „kivitel” persze (s fordítva), de szerintem ez a „kivitel" az irodalomban csak járulékos valami, s a világirodalmi (s egyéb irodalmi) összefüggések általában egy-egy nemzeti irodalmi tudatban (a behozatalok alapján) képződnek meg és képződnek újra. S az elmondottak tudatában én nem tartom annak a bizonyos csehszlovákiai irodalmi „szerelemnek” az egyoldalúságát olyan nagy tragédiának: amennyiben mindig a belső épülés az elsőrendű fontosságú, annyiban lelke rajta a partnernek, ha nem vesz rólunk (vagy bármilyen idegen értékről) tudomást. Engem inkább ennek az egyoldalúságnak a nem irodalmi tényezői, a különféle előítéletek és a politikai életből az irodalmi „kontextusba” is átkerülő sémák nyugtalanítanak. Az a gyakorlat például, hogy szlovák és cseh kollégáink nem partnerként, hanem valamiféle irodalmi „belügyként” kezelnek bennünket. Hogy mindjárt példát is mondjak: Grendel Lajos a Literárny tždenník (LT) 1989/9. számának tanúsága szerint nem „szlovákiai magyar író”, hanem csak „magyarul író prózaíró... Szlovákiában”, azaz nem életérzésével, irodalmi családfájával, hagyományaival, történelmi tudatával s egész írói habitusával különbözik szlovák és cseh kollégáitól, hanem csak nyelvével. S ha ez így van, akkor „behozni” sem lehet belőle lényeges, meghatározó és elhatároló dolgokat.
