Irodalmi Szemle, 1992
1992/11 - GÁL SÁNDOR: Egy éjnek rövid vigyázása
GÁL SÁNDOR Tizennyolcban, tizenkilencben ezt még megtehették, hiszen a Magyar Tanácsköztársaság vörös egységei a Duna hozzánk eső oldalán álltak, sőt jóval feljebb, Érsekújvár és Nagyszombat vonalán, ahol harcok is folytak. És árulások is, természetesen! Az ezt követő trianoni döntés tehát még csak papirosnak számított. Lehet, hogy a nagyapámféle emberek nem is tudtak róla. A Tanácsköztársaság szétzúzása után gyökeres fordulatot vett a helyzet: a csehszlovák hadsereg, a légionisták felvonultak a Dunához, a közigazgatásba az új államhatalom cseh és szlovák hivatalnokai kerültek, az egykori közigazgatás magyar vezetői pedig a Dunán túlra menekültek a magyar értelmiség — tanítók, ügyvédek, orvosok stb. — nagyobbik hányadával egyetemben. A kisebbségbe szorult magyarság körében a papok és a tanítók töredéke maradt. Búcsról — apámék szerencséjére — nem menekült el az esperes, a segédlelkész és a rektortanító. Lévén a falu színtiszta magyar és református közösség, ha az új hatalom boldogulni akart vele és benne, neki kellett idomulnia — nyelvében. S ahogy tudom, idomult is, bár csak töredezve s hiányosan ejtve a magyar szót. A nagy nemzeti szerencsétlenségben így e kis közösség szerencsésnek mondhatta magát, hiszen iskolája — egyházi iskola —, egyháza s annak hivatásos letéteményesei a helyükön maradtak. Tanítottak, hirdették az igét. Apám tehát járhatott iskolába, tanulhatott az anyanyelvén. És apám — legalábbis télvíz idején, amikor kinti munka alig akadt a gyerekek számára — el is járt az öreg iskolába. Bár — mint már említettem — nem tartozott a szorgalmas iskolalátogatók közé. A kötelmeket ma, vénségére sem tűri magán; gondolom, gyermek- és ifjúkorában még kevésbé tűrte. A szabad természetet s benne a maga szabadságát szerette, s szereti ma is. Az iskola szigora és fegyelme nem volt ínyére, de a kötelező hat osztályt elvégezte, végigjárta. Megtanult írni, olvasni, számolni. Abban a világban a napszámossághoz, a részes aratáshoz ennél több nem kellett. Nem is illett volna. Ha ezt így végiggondolom, s egy kicsit eltartom magamtól, mint egy képet, hogy mindazt, amit a vászonra festettek, együtt lássam, úgy tűnik fel előttem apám gyermekkora — olyannak mutatja magát —, mintha idilli lett volna. Sehol egy felhő, sehol viharos gomolygás, se jégverés, se földi gátszakadás. Látszatra nem zavarta semmi. Honnan s miért érzi mégis úgy, immár évtizedek óta, hogy rosszkor született? A szegénységük tette volna? Vagy csupán hangulat lenne ez nála? Nem hiszem. Ha erről beszél, mélységesen komolyak a szavai, szinte megfeketednek, meghalkulnak, ha szól. Nem tudom, ifjú- és legénykorában volt-e valamilyen elképzelése arról, hogy hogyan, miként él majd felnőttként. Nem tudom, voltak-e tervei, amelyeket szeretett volna elérni, megvalósítani. Nem tudom, érdekelte-e valami mesterség, szakma, s azt sem tudom, megpróbálta-e kitanulni, elsajátítani. Ha volt ilyen vágya vagy terve, nem vált valóra. De én úgy látom, ilyesmit nem forgatott a fejében. Amikor legénysorba került, dolgozott, mint a vele hasonszőrűek, ha volt hol és mit dolgozniuk. Csenkén, Peresi-pusztán, Búcsi-pusztán, a Rennerék bíkatói majorjában... Hogy nem valami jó kedvvel, az biztos. Ez abból is egyértelműen kitűnik, hogy egy helyen nem tudott sokáig megmaradni. A mezőgazdasági munkákat — az
