Irodalmi Szemle, 1992
1992/11 - GÁL SÁNDOR: Egy éjnek rövid vigyázása
GÁL SÁNDOR Egy éjnek rövid vigyázása Kórházban vagyok. Nem tudom, immár hányadszor az utóbbi két évtizedben. Ami körülfog: élet és halál — lehetőségek. Valami olyan kettősség, amire nincs magyarázat. Életünkkel halálunkat is együtt viseljük. Hogy milyen lesz a halálom, abból csupán annyi érdekel, hogy méltósággal tudjam viselni; hogy a kínok, fájdalmak és a tehetetlenség ne gyűrjön maga alá, ne legyen erősebb nálam, ne tudjon megalázni. A halál nem félelmetes számomra. Amikor hat évvel ezelőtt először feküdtem a műtőasztalra, akkor is az ismeretlenség izgatott: milyen lesz? Most ez sem izgat, mert tudom. S azt is tudom: ott is maradhatok. Ám a józan értelem szerint ez most nem eshet meg. S ha mégis? Ez nem a gondolkodás ma esti útja. De azért itt van bennem, előttem. Tudom. S hogy tudom, letakarom a tenyeremmel: ne lássam. De miért? Nem volna jobb eltűnődni a halálról, a lehetséges elmúlásról? Ha másért nem, hát hogy — felkészüljek rá?! Illene valami edzésfélét tartani, hogy a jó szellemi kondíciót a leromlott, fájó szervek, zsigerek felett megőrizzem... Nyitva szobám ajtaja, s mégis a bezártságot érzem. A konkrét külső teret üvegfalak rejtik: tizennégy emeletnyi mélységben alattam. Nincs nyitható ablak, nem lehet kihajolni e mélység fölé. Csak a távoli dombok őszi sörényei rozsdállnak-kéklenek ide, vagy burkolóznak ködtakaróba hajna- lonta. Ünnepi fehér ez a szerda délután, kikeményített, sőt fertőtlenített, steril — illünk egymáshoz. Holnap levakarják hasamról a szőrt, felmetszenek, megvizsgálják májam, epém, s én semmit sem érzek majd az egészből. Ügyes asszonykezek összefoltoznak, majd — később — eszméletre pofoznak; életre, gyógyulásra, gondra, mindennapos kínra, ismerős görcsökre, káromkodásra, munkára, szerelemre — talán... De mindez hol van még? A legközelebbi perceket sem érzem tapintható- aknak, nem a holnapot s a holnapután!. A távolságok tyúklépésnyivé zsugorodtak — mondjuk: arasznyivá — a létezés horizontja előtt. Pontosabban: létezésemnek e pillanatban nincs is horizontja. A jövőkép elé fehér tüll-lepel vonatott. Nem látok ki mögüle, nem látok előre. A holnap: feketeség. Nem titok — feketeség. Mélyvízi áramlat, látomásként: hínár-li- begés. Vagy ez is csupán vigasztaló önámítás? Hogy mégis ott állok az ilyen-olyan jövő kapujában? Hogy a hold, a csillagok s a nap velem maradnak, társamul szegődnek?! Lehunyt szemhéjam mögött felnyílik az elorozhatatlan belső tér. Árnyak kísértenek: apám szavai. „Én nagyon rosszkor születtem, fiam...”
