Irodalmi Szemle, 1992
1992/1 - Archleb Gály Tamara: Amerikai performerek hete Pozsonyban (tanulmány)
Amerikai performerek hete Pozsonyban füst. Közben a ’’mágus” mozdulatait engedelmesen utánozva, mozgásnak indult egy hatalmas robot. Bevallom, a füst miatt — sok más nézőhöz hasonlóan — nem néztem végig a nem éppen szívderítő produkciót. Pénteken (október ll-én) este ugyanott Esther Amy Fischer költő és énekesnő énekelt minden zenei kíséret nélkül telt mezzoszoprán hangon zsoltárszerű melódiákat. A tragikus hatást csupán hangereje változtatásával, mély átélésével, drámai gesztikulációjával, szokatlan hangok (sikolyok, nyekergések, nyögések, zokogások, nyerítések) közbeiktatásával érte el. Volt, hogy még csukott szájjal is ’’énekelt” — zümmögött. Mindez nem eredeti találmány ugyan, de így együtt szép volt, az övé volt és hozzánk szólt... Utána két táncosnő következett — egyikük a szerdai duóból — akik Az Erosz politikuma (The Politics of Eros) című táncot adták elő. Félmeztelenül kezdték, hasonlóan nagyszerű technikával és koreográfiával, mint szerdán. A tánc jó néhány jelképerejű mozzanatot tartalmazott. Ilyenek voltak például: a betegesen ható foltok szertartásszerű leöblítése a testről, a veszély, ellenségeskedés képzetét sejtető ollók a szájban, a háttérben levő vászonra vetített lepke fossilikus maradványára borított selyem anyag (csehszlovák trikolór) stb. Közben a táncosnők is kék és piros trikót öltöttek magukra. A darab fő célja érzésem szerint az volt, hogy a szó nélküli művészetet, a tánc közvetítésével, megkíséreljék megteremteni az egymástól messzire élő, de hasonló problémákkal küzdő emberek közti kapcsolatot, hogy megpróbálják kitágítani bizonyos értelemben korlátolt gondolkodásmódunkat, sokakat figyelmeztetni arra, hogy földi létünk jóval több, mint pusztán nemzeti létünk, s hogy legalább olyannyira tünékeny, mint annak a volt lepkének a léte. ^ A következő produkció még felfokozottabb mértékben adta tudtunkra, hogy az emberiség jelen helyzete nem éppen rózsás és örömteli. ’’Dekadens” szellemben, sőt, kimondottan a halál szellemében játszódott le. Három ifjú (köztük John High költő) és egy lány (a moszkvai költőnő, Nyina Iszkrenko) a halál maszkjába bújva alig érthető mormolással gyászdalokat énekelt, angolul, szlovákul és csehül; itt-ott sikerült elkapnom egy-egy kivehető mondatot, mint pl.: ’’mindannyiunkat közös vég köt össze” stb. Nyina közben zongorázott, majd az egyik ifjú szánalommal megsimogatta a fejét. Végül felállt és ’’gondtalan”, vidám hangon elénekelte a ’’Podmoszkovszkie vecsera” c. ismert dalt. A sokak szerint bizonyára morbidnak ítélendő előadások sora (sajnos a világ, melyben élünk, nem kevésbé morbid), a kiúttalanság érzete mindenütt uralkodó az utolsó darabban, a már címében is morbid Frigid menyasszonyban hágott tetőfokára (szerzője Nao Bustamante előadó volt). A színdarabbal határos kollektív performance szereplői igyekeztek minden lehető eszközt kihasználni a sokkolásra. Ezek közé tartozott a frigid menyasszony merev, szinte üvegszemű arca, ’’ünnepélyes öltözete” (átlátszó, csillogó igelitcsíkokba burkolt, gusztustalan, hurkás, meztelen teste), a keservesen rívó koszorúslányok időnkénti ruhaemelgetői önmutogatása, akiket egy heavy-metalista bőrdzsekibe öltözött selyemfiú terelt maga előtt, a sörösüveg a vőlegény kezében (akit időközben észrevétlenül más vőlegény váltott fel), az áttetsző uszálya alatt (melyet feketébe öltözött asszony vitt) a menyasszonnyal virslifüzér-köldökzsinórral összekötött, meztelenül, négykézláb utána mászó ’’gyermek”, a kéjenc papból való gúnyűzés, a nászéjszaka nevetségessé tétele stb. Mindez nyilvánvalóan azt a célt szolgálta, hogy kétségbevonja az Európában meghonosodott — de mint azt az egyre sokasodó válások mutatják — nem túlságosan sikeres monogám házasság intézményének szükségessé! (annak ellenére, hogy egyelőre semmi jobbat nem sikerült kitalálni). A darab szerzőjének nyilván meggyőződése, hogy az esküvő és a házasság hamis, álszent dolog. A ceremónia
