Irodalmi Szemle, 1992

1992/9 - LIBRESSZÓ

munkájával. A teljesség igénye nél­kül néhány nevet említek: Ferenczy Anna, Gyurkovics Mihály, Szentpé- tery Ari, Bor áros Imre, Petrécs An­na, Dráfi Mátyás, Platzner Tibor, Kovács Ildikó. A színészportrék egy-egy jutalomjáték, vizsgaelőadás vagy évforduló apropóján jöttek létre. Esetenként egy-egy alakítás kapcsán, annak elemzésén keresztül rajzolja meg Dusza a színész művé­szi nagyságát és gyengéit. Mint ahogy a fülszövegben is olvashatjuk, Dusza István könyve egyfajta színháztörténetként is fel­fogható, s a mű remélhetőleg több­kötetes lesz. Csehy Zoltán: Lehet, hogy nem illő személyes vallomással kezdeni egy recenzióféleséget, mégis meg­kockáztatom. Kulcsár Ferenc új könyvét olvasva kissé úgy éreztem magam, mint amikor apai nagya­nyám kezembe nyomta a katekiz­must, s szelíd jóságával rávett, hogy igaz katolikushoz méltón ismerked­jem meg a tartalmával. Bevallom, az „egy kérdés — egy válasz” módszer tetszett, annál is inkább, mivel meg voltam győződve róla, hogy ezek a kérdések és válaszok hordozzák a dolgok lényegét, hogy az egész vi­lágegyetem az itt feltüntetett logikai séma szerint funkcionál. Kulcsár (szintén) kérdésekkel kö­zelít egyes dolgokhoz, s teszi mindezt az égieknek kiszolgáltatott ember gyarló kíváncsiságával, majd filozó­fiai, illetve teológiai megalapozottság­gal a válaszadást is megkockáztatja. Súlyos gondolatokat állít rend­szerbe a tőle megszokott költői fegyelemmel. Rendez, értékel, meg­kérdőjelez és újragondol. Kulcsár „esszéeposza” tulajdon­képpen nem egyéb, mint a bibliai tékozló fiú történetének újbóli ér­telmezése, sorsunkra applikálása. A mű tárgya az útkeresés. Az az útke­resés, melyet örök lelki feszültség kísér. A lélek rezdüléseit szeizmog­ráfként jelző könyv káprázatos köl- tőiséggel telített, és mindenki számára nyitott, aki fogékony a metafizikus vagy (alkotás)pszicho- lógiai megközlítésekre. Csöppet sem meglepő módon Kulcsár jó párszor a már egyszer (verseiben) bejárt utakra kanyaro­dik vissza. Az itt közölt miniesszék jelentős része foglalkozik a költé­szet problémáival, különös tekinet- tel az alkotáslélektani vonatkozá­sokra. Az emberiség féltése, az igaz­ság csodája, az akarat mindenható­sága akárcsak verseiben, itt is témaként szerepel. Kulcsár a Mindenséget vágyja birtokolni, megközelíteni a megkö- zelíthetetlent, apró, látszólag jelen­téktelen dolgokban kimutatni a teljességet. Kár, hogy ez a törekvése itt az elmondottak ellenére sem olyan zavartalan, mint verseiben. A katekizmus analógiája ugyanis nem­csak a vizsgálati módszer („egy kér­dés—egy válasz”) kapcsán kísért, közös a két műben az erőteljes, már-már prófétikus, de a filozófiai válaszok erejét mindenképpen gyengítő pátosz is.

Next

/
Thumbnails
Contents