Irodalmi Szemle, 1992
1992/1 - Archleb Gály Tamara: Amerikai performerek hete Pozsonyban (tanulmány)
Amerikai performerek hete Pozsonyban a szájukba ragadva hordozták szét a jelenlevők közt. Az akció végén a ’’normális”, ruhás, narancsdobáló ember szó nélkül összeesett és fekve maradt... Azt hiszem, nyilvánvaló volt, hogy itt nemcsk holmi exhibicionista önmutogatásról van szó (azon már Amerikában túlléptek), hanem sokkal komolyabb, dermesztőbb dolgokról. Később beszélgettem is a lánnyal (akiről eszembe jutott, hogy a karikával a mellén aligha fog tudni szoptatni stb.). Megkérdeztem, mi a célja annak, amit csinálnak. Azt mondta: nem ismétlik önmagukat, általában helyben improvizálnak, de megerősített abban a meggyőződésemben, hogy azt, amit csinálnak, nem puszta feltűnési viszketegségből, vagy provokáció-vágyból teszik. Tudja, hogy mindez vigasztalanul, depresszíven hat a nézőkre, de mit csináljanak? Azt próbálják kifejezni, amit az USA-ban meg máshol maguk körül látnak, tapasztalnak. Nem öltözhetnek ’’csinos” ruhácskákba és nem tehetnek úgy, mintha e világon minden a legnagyobb rendben lenne. Nálunk mindennapos vendég az AIDS okozta halál, napirenden van a homoszexualitás, a banditizmus, a brutalitás, gyilkosságok. Agyon vannak technicizálva (mintegy 35 TV-adó fogható egyfolytában), ezért igyekszenek a legegyszerűbb, teljesen purista eszközökkel, technikai fogásokat mellőzve, a lehető legdrasztikusabb eszközökkel — szkeptikusan, annak tudatában, hogy már úgyis késő — felrázni, figyelmeztetni a rohamosan közeledő világkatasztrófára, melyet az emberek még mindig nem vesznek elég komolyan! Szerdán, október 9-én újabb nagyszerű koncertet hallhattunk a klarisszák templomában. A San Franciscó-i Beth Custer (privát zenetanárnő) adta elő saját experimentális zenei szerzeményeit a legegyszerűbb eszközökkel. Trombonon, klarinéton játszott, majd azok szétszedett részecskéin csalogatott elő eddig ’’hallatlan” hangokat, s lábával közben dobogva, műanyag csőbe trombitálva groteszk hangokat, recsegéseket hallatott. Rám (és úgy láttam, nemcsak rám) az őszinteség, a minden felszínességtől, külsőséges hatásvadászattól mentes valódi zene hatását tette (John Cage, a híres zeneszerző felfogásának jegyében, aki szerint minden zaj, zörej zene, még a villamos csilingelőse s fékezése is). Utána az ő zenei kíséretével egy GULKO nevű pantomim művész adta elő különszámát, mellyel néhány percbe sűrítve, töményen fejezte ki a ’’fejlett szocializmus”-nak nevezett éra nevetségességét, s egyúttal önzabáló tragédiáját. Zsonglőrmutatvánnyal kezdte: két fémrúddal igyekezett a levegőben elkapni egy harmadikat; mikor sikerült, büszke, mikor nem, elkámpicsorodott képet vágott. Közben egyre inkább belegabalyodott széltében-hosszában nyúló vörös nyakkendőjébe, míg végül mozdulni sem tudott. A nyakkendőből fokozatosan hatalmas, hóhérpalást-szerű lepel lett, mely teljesen betemette, csak itt-ott vonaglott meg, vagy csúcsosodott ki alatta egy-egy kitörni próbáló végtag... Majd SHANON és MIM táncduója következett, mind a táncot, mind a koreográfiát illetőleg tökéletes kidolgozásban. Két kígyómozgású, gumirugalmasságú mezítlábas lány szuggesztív táncot adott elő monoton magnózenére. Mintha hasonló érzéseket, gondolatokat akartak volna kifejezni, mint ruhátlan társnőjük, csak kevésbé depresszíven. A volt oltár előtti dübörgésük, majd az oltárra való felhuppanás nem hatott szentségtörésként, inkább szótlan fohászként. Megrendítő volt a két dinamikusan, drámaian, mégsem patetikusan feltárt kar, mely a templom falain többszörösen tükröződött vissza. Chico Mac Murtrie saját készítésű robotjaival az amerikai robotkultusz ellen lázadt. Az oltáron két, drótokkal bábuszerűen mozgatott, igelitbe burkolt csontváz dobolt fémedényeken (mintha félreverték volna a harangot). Egyikük alá egy fekete mágusruhába öltözött alak máglyát rakott, míg az egész templomot el nem árasztotta a
