Irodalmi Szemle, 1992
1992/9 - KONTEXTUS - FÓNOD TOLTÁN: Az igazság a humanitás matematikája
Kétnyelvűség és társadalmi érvényesülés A vizsgálat eredményei közül a következőket érdemes kiemelni: ami az iskolások finn nyelvtudását illeti, a szókincstesztben — érthető módon — a legjobb eredményt a finn tanítási nyelvű osztályokba járó gothenburgi gyermekek érték el, a legrosszabbakat az oloströmiek, tehát azok, akik olyan svéd tanítási nyelvű iskolába jártak, amelyben a finnt tantárgyként sem tanították. — A Svédországban élő finn gyermekek teljesítményét a szerző összehasonlítta finnországi finn gyermekek teljesítményével. Kiderült, hogy még a finn tanítási nyelvű iskolába járó svédországi gyermekek átlagos pontszáma sem érte el a finnországi tanulókét. Tehát nyelvi kisebbségi helyzetben az anyanyelv még az anyanyelvi tanítási nyelvű iskolában is veszélyeztetett helyzetben van, s védelemre szorul. A svédországi finn gyermekek svéd nyelvtudását a szerző svédországi svéd anyanyelvű gyermekek vizsgálati eredményeihez viszonyította. Megállapította, hogy a finn anyanyelvű gyermekek mindhárom csoportjának svéd nyelvi teljesítménye messze elmarad a svéd anyanyelvű gyermekekétől. Ez még persze nem monható különösebben meglepő eredménynek. Annál figyelemreméltóbb azonban az a tény, hogy a finn tanítási nyelvű osztályok diákjai a svéd nyelv ismeretében jobb eredményt értek el, mint a svéd tanítási nyelvű osztályokba járó gyermekek. Azok a gyermekek, akik a legjobban beszéltek finnül, a svéd nyelvet is a legjobban tanulták meg. A magas szintű anyanyelvi tudás tehát magas szintű idegen nyelvi tudást tesz lehetővé, viszont a gyönge anyanyelvi tudással gyönge idegen nyelvi ismeretek járnak együtt. A végső tanulságot úgy fogalmazhatjuk meg, hogy az anyanyelven való tanulás az ismeretszerzésnek nemcsak általában a leghatékonyabb eszköze, hanem még az idegen nyelv elsajátítása is sikeresebb, ha szilárd anyanyelvi alapokra épül. A tanulmány szerzőjének következtetései nem túl derűlátóak: Ha a kisebbségi gyermekek nem tanulhatnak anyanyelvükön, akkor anyanyelvi tudásuk sohasem fogja elérni az egynyelvű anyanyelvi beszélőkét. Ha pedig anyanyelvi tudásuk nem lesz megfelelő, a többségi nyelvet sem lesznek képesek megfelelő szinten elsajátítani, még akkor sem, ha a tanítás a többségi nyelven folyik. A megvizsgált gyermekek a szerző szerint föltehetőleg sem a finn, sem a svéd nyelvben nem fogják sohasem elérni az átlagos finnek, ill. svédek nyelvi teljesítményét. Nem kétnyelvűek lesznek, ahogy az kívánatos lenne a számunkra, hanem kétszeresen félnyelvűek. Toukomaa eredményei azt mutatják, hogy a „kétszeres félnyelvűség” (double semilingualism) állapotát elsősorban az idegen nyelven való tanulás okozza a nyelvi kisebbséghez tartozók esetében. Ám nem kevésbé tanulságos az a tény sem, hogy a nyelvi hátrány érezhető azoknál a gyermekeknél is, akik az anyanyelvükön tanulnak. A kétszeres félnyelvűség — vagy ahogy szellemesen nevezni szokták: senyelvűség — nemcsak nyelvi probléma, hanem annál jóval több. A senyelvűség előbb-utóbb „se ide, se oda” tartozást eredményez: az a nemzet vagy nemzetiség, amelynek nyelvét a senyelvű anyanyelvként beszéli már, nem fogadja őt be, s ő maga sem érzi magát körükben igazán otthon; az a
