Irodalmi Szemle, 1991

1991/9 - Hajtman Béla: Szembeköpősdi (kispróza)

Hajtman Béla Az elvétett labdadobással beavattattam a történésekbe. A rám fröccsent víz mindannyiunkból egyfajta reakciót vált ki. Persze, ha a labda nem csobban akko­rát, akkor rám se hederítenek. A tekintetek sokirányúsága arcomon ér célba. Onnan, innen: rám. Cél. Több pontból egy pontba. Az általánosból az egyedibe. Az öreg felsírásakor a sokirányúság gondolatbeli fénycsíkja indult ki belőlem. Az öreg arca. Cél. Az általános az egyedibe. Egy biztos: a buszok félóránként járnak, a bronzszobor mozdulatlanul, mereven áll, nyalod a kakaós vagy kávés, de mindenesetre barnás fagylaltodat. Minden ítélet a véletlenszerű és törvényszerű történések alaptétele. Az öreget felsírása előtt is figyelhették. Én is. Mert akkor nem tudnám, hogy öreg. így sem tudom. Tapasztalat. Út a megismeréshez. Azzal, hogy a rám fröccsent vízcseppe- ket sálammal törlőm le, mindannyiukban egy gondolatsort indíthattam el. A sze­replőket, mivel nem ismerem, ezentúl idézőjelezem. A „nagymamából“: hát nincs zsebkendője? A vöröses homlokú „öregből“: én is voltam fiatal. A füstöt kifújó, fiatal „anyukából“: szegény szerencsétlen, miért ül olyan közel a vízhez? Az „unokából“: őt is lelövöm, piff-puff! Egy „másik nagymamából": de szép sál- ja van! A gondolat a tett igazolása, de nem feltétlenül függvénye. Egy biztos: a buszok félóránként járnak, a bronzszobor mozdulatlanul, mereven áll, nyalod kakaós vagy kávés, de mindenesetre barnás fagylaltodat. A tekintetek az idő szereplő­jévé tesznek. Egyedül te, ki a barnás fagylaltodat nyalod, egyedül a te tekinteted „fénycsíkja“ nem irányul arcomra. Egyedül előtted lehetek pádon ülő, galamb­szerető, etető öreg, galambriasztó, pimaszkodó gyerek és ugyanakkor félórán­ként megálló buszok okádta, nyelte Utasok figyelője, akarva-akaratlan észlelője. És persze magam előtt. Felállók. A pöttyös labdát visszadobom. „Nagymama“: ej, ej, nincs zsebkendője. „Öreg“: de sokat fociztam valamikor! „Anyuka“: még tejet kell vennem. „Unoka“: piff-puff! „Másik nagymama“: jó- ravaló fiú. Az ember gondolat nélkül nem ember. A gondolat hasznos és haszon­talan. Csak gondolkodás. Mindannyian elkárhozunk. A gondolkodás megszűné­sével jön létre a szabadság. Utálom a városi galambokat. Ha lenne kenyérmor­zsám, szórnék nekik. Szeretem a városi galambokat. Beléjük rúgnék. A pillanat­nyi állapota határoz meg egy embert. A határozott Igen ugyanannyira veszélyes, mint a határozott Nem. Ha van állítás, akkor tagadás is. Az ott és itt, oda és ide, amoda és emide,. onnan és innen tér, állapot határozta kettősségek. Az idő mi vagyunk. Te is. Ő is. Én is. A visszadobott labda újra a bronzszobor bal mellén pattan, a kifújt füst szét­oszlik, a vizes, sárgás zsebkendő enyhíti a homlok vörösességét, a játék fegyver újradördül, a kocsi ring, a galamb csipeget, a kakaós vagy kávés, de mindeneset­re barnás fagylalt a nyelv érintésére elolvad. Itt, ahol a kolduló öregek pihentették kérges ülepüket, süttették rőt szakállu­kat és zsebükben zsebkendőjükre száradt városigalamb-eledelüket szórták sza­naszét, és itt, ahol a nagymamákra bízott farmernadrágos unokák játék autóikat tologatták, játék fegyvereiket a galambok láttán ravaszra húzták, pöttyös labdá­ikat a szemben álló bronzszobor mellén pattogtatták, és itt, ahol a busz félórán­ként kiokádta és benyelte utasait, ültem a pádon, galambszerető, etető öregként, galambriasztó, pimaszkodó gyerekként és ugyanakkor félóránként megállt bu­

Next

/
Thumbnails
Contents