Irodalmi Szemle, 1991
1991/9 - Hizsnyai Zoltán: Műfajtalankodás (esszé)
Műfaj talankodás sül. Az ítészek, de a „feltörekvő“ szépírók is a költészetnél megragadt írótársaikat műveletlen, fejlődésre, elmélyülésre, a megismerés magasabb rendű fokozataira áttérni képtelen, elakadt egzisztenciáknak látják, akik kicsit részegesek, kicsit bohémek, akik jobb híján extravagáns modorral és szélsőséges küldetéstudattal leplezik képzetlenségüket. Az az akadémikus finnyásság és sznobság lassanként a költészetbe is beszűrődött, az esszé világát pedig már majdnem teljesen kisajátította, és a maga képtelen szőrszálhasogató, tudálékos képére formálta. Ma már gyakran hallja az ember: miért nem írod meg ezt esszében?! A ti nemzedéketekre igazán ráférne már egy kis fogalomtisztázás! Persze ilyenkor senki sem az igazi esszére gondol, csak valamilyen lábjegyzetek, felhasznált irodalom nélküli stilárisan irodalmiasabb, de kétségeket, bizonytalanságokat, elevenséget, rögtönzöttséget nélkülöző, viaskodásait szemérmetlenül ki nem teregető tanulmányra. Ellenőrizhető formában kell megmutatnod, hogy mit tanultál meg, ez növeli költői hiteled! Bizonyítsd be, hogy nem blöffölsz, hogy nem jópofán ösz- szeszerkesztett különös szavak halmaza a versed! Hát nincs igény bennetek az értelmezésre?! Hol a tudás, hol a műveltség, ha a tehetség - fogjuk rá! - meg is van?! A hajszálaid végéig fölkúszó vérvörös dühvei feleled: hát hol az istenharagjában lenne máshol, mint a metaforáimban, a szimbolikámban, a soraimban és a soraim között?! A verseimben!!! Azt mindenki mondhatja! - hangzik a tehénlepénynél laposabb felelet. No, persze, majd ha más műfajjal is megtámogatod a verset, akkor egyszerre minden benne lesz... Másrészt, tudom jól, nem egészen indokolatlan ez a kételkedés. Teljes gőzzel működnek a sznob reflexek már bennünk is. Van, aki az Idegen szavak szótárát is „visszafelé" használja, fűt-fát összemontíroz, jó nevekkel spékeli meg a saját kóklerségeit, s beszédes idézeteket választ a maga hallgatag soraihoz. Mozgalmak, kiáltványok zavaros divatkliséit foltozgatja és igazítja át meg át, és hozzá állkapcsát még hatalmas mettőr-ollójánál is hangosabban csattogtatja. Kétes értékrendű csoportokba tömörül, vagy a magányos farkas szerepében tetszeleg. Naponta feltalálja a spanyolviaszt, ha rossz napja van, kiizzadja. Több blöff, mint kolbász. Ez jogos óvatosságra int. Csakhogy ez a stimulált poeta doctusi szemlélet az eredetiséget illetően kevéssel beéri: patikamérlegen méri a mérhe- tőt, becsületesen továbbgondolja a továbbgondolandót, de - mivel túldimenzált tudományos objektivitásra törekszik, a művészi írásmű metafizikai rétegeit nem is érinti - nem érzi tovább. Ezzel az áldozattal, ha tisztázni akarja a világképét, állítólag a művészfélének is élnie kell. Metafizikálhat a versben, amennyit csak akar, de aztán, ha komoly gondolkodóvá akar válni, tessék kielégíteni a szigorúan egzakt másik féltekét is, és egyáltalán: tessék művelődni, és imponálni amoda is! Ott van a bibi, hogy a szépirodalomról érdemben, átfogóan csak a szépirodalom szólhat. Ha tehát a tudományos objektivitás végett le kell mondanom valamiről, ami a szépirodalomnak - ha talán nem is abszolútuma, de mindenképpen- nagyon fontos komponense, a műértelmezéshez hozzá sem foghatok, vagy ha mégis megteszem, az olyan, mintha egy ismeretlen adó hullámhosszát festőlétrára állva szabóméterrel próbálnám lemérni. Egy szépirodalmi mű üzenete a lelki-szellemi történés folyamata. Erről ez jut az eszembe, emez pedig ilyen érzéssel tölt el. Ez az, ami sajátosan az enyém, így jár az agyam, közben így alakulnak az érzéseim - és vissza. Ez vagyok én.
