Irodalmi Szemle, 1991
1991/9 - Kulcsár Ferenc: Imádságok III. (miniesszék)
Kulcsár Ferenc író“, és „ír“; írna, ha lenne idő, amelynek folyamán írhatna; ha lenne tér, amelyben írhatna. De egyik sincs, mert ő maga az idő, a tér és az írás: ő az, aki nem ember és nem isten, hanem a színigaz és tökéletesen lehetetlen Pillanat. Csőd? Igen! Minden pillanatunk árulás! Minden pillanatunk bukás! Ahány a szívverésünk, annyi az árulásunk, annyi a bukásunk! És ezt a tengernyi árulást és bukást csak Ő, ez az égő por, ez a csuromvér magzat, aki se nem ember, se nem isten, hanem az elhagyatottság és szégyen pillanata, aki színigaz és lehetetlen, csak Ő tudja árulásunkat és bukásunkat: összeomlásunkat és megsemmisülésünket megállítani. („Nincs a világon fogoly, vértanú, ártatlanul elítélt vagy bűnös, aki ne találná meg a megkínzott és keresztrefeszített Jézusban a maga képét és hasonlatosságát. Mióta Ö szenvedett és meghalt, az emberi kegyetlenség nem enyhült, nem ontottak kevesebb vért, de az áldozatok mégegyszer újjászületnek Isten képére és hasonlatosságára - még ha nem is tudják, még ha nem is akarják.“) ,Az a nap, az az óra mezítelenségünk fölmagasztalása lesz. Az Atya, mint egy szálkát, visszaveszi a keresztet... Akkor azt mondjuk: szeretlek. Azt mondjuk: nagyon szeretlek. “ Aki „nem hasonlít egyetlen más emberre sem“. Ki ez a rejtélyes valaki, akinek az emberiség egyik legnagyobb, legfényesebb és legmeghatározóbb éjszakáját köszönheti - az emberi gondolat végső erőfeszítésének éjszakáját, s amiért ennek a valakinek halállal kell lakolnia: ember kimérte halállal? Ki ez a valaki, aki ha megszólal, „káprázatba esünk“, s akinek a „benseje olyan isteni szépnek, gyönyörűnek és csodálatosnak tetszik, hogy szentül hisszük, mindenben vakon azt kell tennünk, amit ő parancsol?“ Ki ez a valaki, aki beszédeit „olyan szavakba és fordulatokba csomagolja (...) amilyen egy pimasz szatír irhája! Hiszen egyébről sem beszél, csak teherhordó szamarakról, kovácsokról, cipészekről, cserzővargákról (...) ám ha valaki kinyitva látja őket, és behatol értelmükbe, menten ráocsúdik, hogy hiszen ezekben és csakis ezekben lakozik szellem, utóbb meg hogy még mindennél istenibbek“? Ki ez a „szeretőből“ minden esetben „szeretett lénnyé“ váló valaki, aki soha egy sort le nem írt, de mindig igazat mond, továbbá azt állítja, hogy „egyedül az isten bölcs“, s ezért ő „ezerszeres szegénységben él az isten szolgálata miatt“, mert „isten jelölte ki a helyét“? Ki ez a valaki, aki bírái előtt, halálára várva is töretlen marad, s így szól a „farizeusokhoz“: „... szeretlek (...) benneteket (...) engedelmeskedni azonban inkább fogok az istennek, mint nektek (...) Mert tudjátok meg, hogy az isten parancsolja ezt, nekem pedig meggyőződésem, hogy nem is volt még a városban számotokra nagyobb jótétemény, mint ez az én istennek tett szolgálatom. Mert nem másban fáradozom, mikor köztetek járok, mint abban, hogy ifjatokat-öre- geteket meggyőzzem: ne törődjék előbb, és ne is olyan buzgón, testével, vagyo-
