Irodalmi Szemle, 1991
1991/9 - Határ Győző: Ellenkönyv-írók (esszé)
Határ Győző nem adja be, bűnökből való kimosásra, sem azt a nevezetes hllenkönyvet nem írja meg. Soha. Se kedve, se ingerenciája, se érkezése, se szuflája. A jó kritikus mottója: mesteremmé választottam a világot. Mindenki mindenről többet-jobbat tud, mert a maga módján tudja. S honnan tudnám, hogy mit gondol róla a maga módján, ha nem arra figyelnék, csupán saját gondolataim kerepelésére? Alázattal veszi kezébe az író munkáját. Megadja neki azt, amit az angol úgy nevez, hogy the benefit of the doubt; magyarán: előlegezi neki a bizalmat; feltételezi, hogy ha már ennyit áldozott életidejéből s a bajlódás vele talán még anyagilag is visszavetette, írója szándéka tiszta. Minden író szándéka szent, amíg könyvének ténye bizonyít: ő nem csak „gondolta“; műve nem kölcsönihletből támadt ellenkönyv, megtáltosodásához nem mászott fel a más mátrailétrájának a legmagasabb fokára: nem a körülkiabálás a célja annak, akinek szándéka szent engedményezi az író esztétikáját, szempontjait, koncedálja világnézetét, keresztényi indulgenciájánál és alázatánál fogva, mely a jó kritikusnak alapkiindulása keil hogy legyen; tudja, hogy az értékítélet mellett fő feladata: ismertetni a könyvet. Színre, szagra. Terjedelemre. Műfajra. Árára nézvést - hogy a félpénzt megéri-e kényes válogató mértéke van, vagy ha tetszik: „rostája“. Ami áthull a rostán, arról egyszerűen nem ír; ami meg fennmarad és érdemes arra, hogy ismertesse, azt úgy ismerteti - sine ira et studio. Aminél két aranyszabályt kell betartania. Az egyiket Alice-nak adja Csodaországban a Kártyahercegnő, arra a kérdésre, hogy hol is kezdje: „Kezdd az elején, folytasd a közepén és ahol a végére érsz. ott hagyd abba.“ Ez az egyik; a másik (s ez mindennél nehezebb): úgy kell végigvinnie szemét a sorokon, gyalogszerrel, jegyzetelve, ahogy a Honból érkező könyvekkel magam is szoktam, szószedetet, glosszáriumot készítve. Hogy úgy számolhasson be a könyvről, ahogyan a juhaival elszámol a számadó juhász. Könnyű nekem, megtanultam a leckét, az angoloktól lestem el. Naponta olvashatni ilyeneket, rövid, tömör summázásokat, jobbnál jobbakat az angol irodalmi sajtóban: pár sorban könyvről és írójáról sok minden kiderül; a bírálóról úgyszólván semmi. Persze sokfajta rossz kritikus van. A felületes, a léha; az átpergető-belebele- szagoló, aki vájtfülűségéből él; a körülköpködős; az ügyesen másról beszélő; az elkalandozó - és így tovább. De mind közül a leghitványabb az „ellenkönyv-író"- aki folyton-folyvást a maga ellenkönyvéről ábrándozik, ha-volna-jó-volna alapon. De ne számítsunk rá: attól az ellenkönytől a mi orrunk fokhagymás. Túl igényes vagyok? Túlontúl egyszerűsítem a kérdést? Megengedem. A remetének természetes az, amitől az elkényeztetettnek beleborzong a háta. Azután meg lasszóval a sivatagban kritikus-jelöltre vadászni se könnyű; mire az ember odaér, már minden „lézengő rittert" elvadásznak orra elől, részint a népszerű témájú könyvek, amelyekről gyorsírógéppel tíz perc alatt kritikát lehet rittyenteni első rászagolásra, részint a „tízperces“ kiadványok: az ilyen bírálatokat, szent