Irodalmi Szemle, 1991

1991/1 - Andrej Ferko: Szummaroid, avagy számvetésféle (novellafüzér)

Andrej Ferko

lyes irányba fordult. Sem a tulajdon kegyetlenségük keltette iszonyatukkal, sem a legyőzhetetlen harcost lebíró hatalmuk mámora által nem sikerült a martaló- coknak megkaparintaniuk semmit abból, amire áhítoztak. S minél inkább megcsúfolták eszeveszett dühükben a szamuráj megnyomorított testét és a festői tájat, annál szembetűnőbbé vált számukra az a nyugalom, amely kezdetben oly igen felingerelte őket, foglyuk megcsonkított törzsének méltóságteljes tartása és a virágzó meggyfa áhítatos csodálata. Amikor észrevették egymáson növekvő elbizonytalanodásukat, megértették, hogy éppen az, amit el akartak pusztítani, immár őket is olyannyira áthatotta, hogy többé ők sem szabadulhatnak tőle, hogy bennük marad, ám ugyanakkor nem lesz sajátjuk, hogy a harcot azzal, ami felülmúlta, felülmúlja és mindig is felül fogja őket múlni, elvesztették.

Talán e monda tiszteletére változtatják ismeretlenre elismert nevüket a japán festők legjelesebbjeinek legjelesebbjei, és látványos sikereik által meg nem tévesztve, mindent újrakezdenek a festés művészetének legnehezebbikével - a virágzó meggyfaág mindhalálig tartó festésével. S amikor abból az ágból áradni kezd a legmagasztosabbnak a legalantasabbal való találkozása, amikor a festő ecsetje többé nincs kárára műve természetességének, amikor a képre megbabonázott méhek szállnak, és amikor a színeknek sikerült felidézniük a kivirágzott meggyfaág susogását, hajladozását és illatát, a japán festők legjelesebbjeinek legjelesebbjei félreteszik az ecsetet, és elvonulnak a természet magányába, hogy újonnan szerzett tapasztalatukkal, amely felülmúlta a megjelenítést és az alkotót is, azt is megértsék, amiről sohasem esik szó, ami nem is foglalható szavakba, amit már nem lehet átadni.

Két festmény - a légi kép

Valahol Budapest és Bécs között egy Lég nevű kis szlovákiai faluban nem sokkal a második világháború után néhány csont és bőr béresasszony az Andrássy- kastély kifosztásakor berontott a nagy barokk szalonba. Elkéstek, mert már minden használhatónak lába kelt, és már minden hasznavehetetlent elpusztítottak. A széthasogatott, nyolc méter hosszú hangversenyzongora fölött, amelyet a gróf évente egyszer szokott kölcsönadni a legnagyobb szabású bécsi koncertekre, az utolsó, immár fejszével kicsalt hangok fölött, mindezek fölött ott függött Rembrant legnagyobb vászna, ám a gróf szándéka, hogy a hangszer egyedülálló nagyságát és az egyedülálló méretű festményt ellensúlyozza, már nem érvényesült. Hanem a szegény asszonyoknak a kép így is fölöttébb megtetszett. Lecibál- ták a nagy szalon faláról, üvegcserepekkel kihasították aranyozott barokk keretéből, s örömtől repdesve kifutottak vele, ki a ragyogó napfénybe, egyenesen a patakhoz, ahol szaporán kisulykolták belőle Rembrandt fölösleges olajfestékét, s a könnyen szerzet zsákmány keltette elégedettség jóleső érzésével a zöldes vászon nagyobb darabjaiból gyerekeiknek praktikus, erős nadrágot varrtak. A festmény maradékából pelenka lett.