Irodalmi Szemle, 1991
1991/8 - Fábián Nóra: Elfutó dallam (novella)
Fölsiklok a hátsó részbe. Gyönyörű festmények, kár. hogy az egyik Mária-kép megrongálódott, annak idején sem törődtek a restaurálásával. Ahogy továbbhaladok a hűvös, ritmikusan érő ingerparadicsomban, megbillentek egy hatalmas szobrot, a fejét rúgom meg akaratlanul, riadtan menekülök onnan, és mikor látom. hogy a szobor csak meginog, de nem dől le és nem kavar örvényt, visszalebegek. ez is Mária-szobor. minden nap megnézem az irgalom nagy csöndjének napja óta. gyönyörködöm kiélt szeme látványában, igazán szelíden tartja a Kis- jézust. Gigantikus tárgyak imbolygó körvonalai sejtenek át. alig találom a csúcsíves ablakot. Hűvös homály, itt-ott villan csak valami szín. üvegcserepek, szobrok. testmények lassan halványodó színei, nem merek mélyre merülni, mert a padsor már teljesen elkorhadt, amikor mégis megpróbáltam ráállni, besüllyedt, es ;i fölkavarodó iszapból több apró élőlény menekült... az áramlat végre az ablak felé sodor, melyet mérhetetlen idő óta kapunak használok. Az ablakon túl már a sodrással szemben úszom, könnyen fáradok, vigyázni kell. ráadásul itt, a fák korhadó ágcsonkjai között még nehezebb, néha megkapaszkodom egy-egy fatörzsben. az ágakat sűrű vízinövény kússza be. mehettem volna más úton is. talán a főút felett, de ott voltak a legtöbben. Gyorsabbra veszem a tempót, alattam csak néma házak törött ablaküvegei és félig nyitott ajtók. Itt egy sincs. Mind bent voltak. A sűrűsödő nyugalom és békesség a város közepén tanyázik... hirtelen nagy hullámlökést érzek, aztán még. gyorsan megkapaszkodom, egv kémény mögött valami hatalmas test úszik el fölöttem, nem mozdulok, nem mozdulok, nem szabad föladni, elárulni magam, már rég lecsöndesültek a hullámok, amikor továbbrebbenek, a szemem csukva, úgysem látni jól. az áramlás változó erősségéről már csalhatatlanul tájékozódom, valami mégis fölsérti a karom, vérzik is. megpróbálok mégis látni, tágult pupillákkal keresem, mi volt. de csak egy karó gyilkoló éle. megpihenek, körbeleselkedem. a karc) mellett kertes ház áll. kedves kis ház. és halottak fekszenek mindenütt. A fészekben halott madarak fészkelnek. a semmibe örökkön tátogó halott kicsinyeikkel, a rezzenetlen ágakon. A házikó előtt a pádon egy ötéves kislány mosolyog dermedtem ruhája fodra libben, mintha az sodorná, kezében ugrálókötél. akárha a szél játszadozna azzal is. az első piócak már a kislány arcán fészkelnek, mosolygó szája szögletéből az örökre elbomlott idő kandikál... délután két óra lehetett. A tárgyak lebegnek, egy oszladozó állatot kis élősködők tépkednek lassan apró darabokra, aztán FÁBIÁN NÓRA ELFUTÓ DALLAM
