Irodalmi Szemle, 1991
1991/8 - Pusztai János: Önéletrajz (regényrészlet)
Pusztai János azonban nem elég erős ehhez a fogáshoz; hanyatt vágódik, és én, minden ügyességemet igénybe véve, ráfekszem. Nincs menekvés; vállát lenyomom a földre. A kölykök ordítanak: Kámpec, Cérna!... Kitette! Kitette!“ Az író persze fanyalog, húzogatja a száját, és azt akarja magának bebeszélni, hogy az a bizonyos (ka- kasjviadal nem a görög katolikus templom melletti gyepes térségen, hanem a Püspökség előtt, a rendeletileg burgonyaföldnek használt virágágyáson, a Vajda nevezetű pártaktivista-igazgató hivatali ablakai alatt zajlott le. Huszonöt-hu- szonhat évvel ezelőtt miért vallott másként az író? Rosszabbul emlékezett, mint ma, vagy a cenzúra nem látta jónak az igazgatói ablakok alatt való büntetlen kakaskodást? Esetleg arról lehetett szó, hogy a papír úgyis mindent elbír? Ami igaz, igaz, az sem zárható ki, hiszen az író ezerkilencszáznyolcvankilenc augusztus negyedikéről ötödikére virradólag holmi sík, döngölt területen tartózkodva észrevette, hogy mögötte egy számára ismeretlen alak robbanófej nélküli tankelhárító fegyvert tart a jobb vállán. Nem értette, hogy üresen ugyan mire használhatja? Ekkor a „harcos" a (meglepetésére) nikkelezett, ötven-hatvan milliméter átmérőjű, legalább két méter hosszú „kürtön" megnyomott egy gombot, mire abban valami fém megolvadt, és rövid, csapott sugárban rálövellt az író egyik még üres, az Önéletrajz folytatásához előkészített kéziratlapjára. A kéziratlap nem lobbant lángra. Az író csak ámult-bámult, de nem közeledett, mert a kirívó mozzanatot csapdának tartotta. Na, ugye. Minden lehetséges. Augusztus hatodikén éjszaka magas, jól öltözött, kiművelt arcú ember kopogtatott az író előszob ájának ajtaján. Egy hároméves forma fiúcska volt vele. Azt mondta, üldözi a szekuritáté, rejtse el. Legalább azon az éjszakán. Az csak természetes, válaszolta az író. Az ismeretlen férfi a gyereket, hogy minél észrevétlenebb maradjon, a nappali szoba asztala alá fektette, ő pedig ruhástul végigdőlt a piros cser- gével letakart heverőn. Onnan leste a bejárati ajtót. Jól hallatszott, hogy a szekuritáté emberei motoszkálnak a lépcsőházban. Az író lakásába azonban nem hatoltak be, nem is kopogtattak. Az éjszaka folyamán az író kicserélte a kisfiú vizes pelenkáját, majd elment a Nagyrétre. Jó ideig a Pintye fiúk házai előtti, traktor felvágta földúton csatangolt, majd hazatért, segített a kisfiút felöltöztetni; majd ölbe vette és a kiművelt arcú ember, valószínűleg az apa kíséretében a hátsó ablakon kiugorva kereket oldott vele. Veszély sehol sem mutatkozott, így, mintha mi sem történt volna, egy füves árokparton megindultak a nagyréti Karácsony-tanya felé. Nemsokára búcsúzóul kezet rázott a bujdosóval, a kisfiúnak megpaskolta az arcát és lemaradt. Az író meg-megcsóválja fejét, de álmai értelmével, megfejtésével nem bíbelődik. Az az utókor dolga.
