Irodalmi Szemle, 1991
1991/8 - Urbán Sándor: Fölparcellázott égbolt (regényrészlet)
URBÁN SÁNDOR FÖLPARCELLAZOTT ÉGBOLT ( regényrészlet) Előfordult már, nem is egyszer, hogy átszállításuk közben a rabok leütötték őrzőiket, elszedték fegyvereiket, és megszöktek. Ilyesmi járhatott az őrünk eszében. Fiatal volt, bizonyára kezdő a szakmában, tehát valószínűleg romlatlan még, ámbár ki tudhatja? Hátha már az ő lelkén is szárad egypár kiütött fog vagy szétvert emberi ábrázat? Ha nem, majd beletanul, s megszokja a hatalom ízét, mint a többi, s rendesen köszönni is elfelejt. Nem lehet ez másképp: emberi természet dolga. Mindenki azt teszi, amit másoktól elles vagy amire megtanítják, azt csinálja, amit tud, amit lehet, szinte betegesen tevékeny, nem nyughat, nem fér a bőrébe, hajtja a képzelőereje, azt meg az ösztön, s jaj, ha megvan hozzá az erő és lehetőség, nem hagyhatja kihasználatlanul, épít vagy rombol, teljesen mindegy, csak közömbös nem maradhat, tétlen, pasz- szív élvezője az életnek, a természetnek, a fiatalságnak, mert ember, s ezért ember, s ezért van a földkerekség minden száz szobrából kilencvenkilencnek letörve az orra, csak azért van megcsonkítva, elcsúfítva megannyi, az emberi civilizáció tízezer éves, iszonyatosan hosszú és mégis röpke játékideje alatt keservesen és mégis gyönyörűséggel teremtett emberi alkotás, csak ezért, mert száz emberből csak egyetlenegy képes maradandót alkotni, sziklából szobrot, szépet, élethez hasonlót, s ha képes rá, meg is teszi, a többi kilencvenkilenc pedig, aki nem képes erre, annak is cselekedni kell, muszáj, letöri a szobor orrát, s az is cselekedet, az is valami, az is emberi, mert ezek is emberek, ilyen emberek, igaz, a szobor orrát nem nehéz letörni, sőt könnyű, s nem is fáj annak, aki nem izzadta bele a lelkét, sőt, élvezet, gyönyörűség, mert akarattal teheti, s beleadhatja a szenvedélyét, gyűlöletét, s ez nagyon jó, s kell is, majdnem fölér a szeretettel, ugyanolyan erős meg talán hasznos is, hisz mi lenne, ha a föld benépesülne szobrokkal, függőkertekkel és katedrálisokkal, mi lenne, ha csak szeretet lenne, s ha mindenki rózsát akarna oltani vadócba, ahogy a költő mondja, hogy szebb legyen a föld, hogy azzal az egy rózsával is szebb legyen, mi lenne, ha csak fecskék lennének, meg békegalambok s a gyáva nyúl akkorára nőne, mint a tigris, hogy a róka ravaszsága, mohósága megtorpanjon, s foga üresen csattogjon, mi lenne, ha csak mosoly lenne, és csak egyfajta jelszó ezen a földön, egyféle tömjén és csak egyféle akarat, azaz semmiféle akarat, csak egyféle igazság, holott csak billióféle igazság lehetséges, hisz még a legtávolabbi Húsvétszigeten is találtak az emberek úrügyet és módot arra, hogy különbözzenek egymástól, ha másban nem, hát a füleik adjusztálásában, hogy nekimehessenek egymásnak, hogy marhassák egy
