Irodalmi Szemle, 1991
1991/7 - Turczel Lajos: Fábry Zoltán keresett igazságai és elzuhant reményei (ikertanulmány)
Turczel Lajos Szemére vetettem kezdeti eszményi kritikusi krédójának feladását és egy szélsőségesen esztétikaellenes koncepcióra való áttérését: „Kritikai gyakorlatát szinte teljes mértékben politikai gondolkodásának rendelte alá - írtam. - Kritikai módszere a pártosság abszolutizálása folytán egyoldalú volt, mércéjében az esztétikai szempontok háttérbe szorultak, kritikai ítélkezéseiben nagyrészt az osztályharc törvényei érvényesültek.“ Ezt a kemény bírálatot ugyanabban az évben még megtetézem. Az Irodalmi Szemle akkori 7. száma a hetvenéves Fábryt ünneplő számként, teljesen neki szentelten jelent meg, és én ott a Fábry és a csehszlovákiai magyar irodalomtörténetírás című írásomban ilyen erősen ünneprontó sorokat is leírtam: „A húszas évek közepétől napjainkig számos olyan kritikát írt, amelyek kezdeti kritikusi krédójával ellentétben voltak. 1926 és 1936 közötti irodalomértékelésében egyre inkább az a rappista felfogás lett úrrá, amely az irodalmat a napi politika céljainak rendelte alá, és az igazi, korszerű írót »az állásfoglalás, az ellenőrzés, a meggyőzés egyoldalú fanatikusaként, s hirdető munkásként, tényközvetítőként« fogta fel. E felfogás és irodalomszemlélet következményeként kritikáiban sűrűn fordulnak elő a szektás túlzások és nem egyszer teljes menedékjogot kap bennük a baloldali dilettantizmus... Két háború közt írt kritikái esztétikailag ellentmondásos anyagot tartalmaznak, és nem rajzolódik ki belőlük az irodalomtörténeti feldolgozáshoz nélkülözhetetlenül szükséges objektív irodalmi értékrend.“ Ezt a régi, nálunk és Magyarországon akkor egyedülálló szigorú átértékelést, melyet Fábry zokon vett tőlem, azért is idézem itt fel, mert a mostani sajtószabadságban és hősködési áradatban könnyen előfordulhat, hogy valaki elrikkantja magát: Turczel Fábry egyik leglelkesebb híve, rajongója volt, s lám, most, a változások után úgy érzi, hogy át kell értékelni őt. Hát én 25 évvel ezelőtt éreztem és tettem úgy, viszont Fábry Zoltánnak ma is nagy tisztelője vagyok, mert egyrészt a kritikusi útvesztése nem egyéni érdeknek, egyénieskedő hiúságnak, hanem szenvedélyes igazságkeresésének volt sajnálatos következménye, másrészt életművének egyéb részei (antifasiszta publicisztikája és kisebbség- és anyanyelv- védő munkássága) európai színvonalúak. Köztem és Fábry kritikai tevékenységétől viszolygó, de az elutasításukat nagyrészt csak az irodalmi kuloárokban hangoztató bírálók között az a különbség, hogy ők az ellenszenvüket az életmű egészére átviszik. Ez a magatartásuk különösen a kisebbség- és anyanyelvvédelem viszonylatában döbbent meg engem, hiszen Fábrynak ez a működése történelmi jelentőségű és hatású. Amikor az Előszó végén azt írtam, hogy neki a megtépázott és létében megrendített kisebbségi közösségünk „felegyenesedésében“ is hatalmas szerepe van, akkor többek közt az első szabad választásokon elért nagyszerű eredményeinkre is gondoltam. Családi és szülőhelyi környezetemből tudom, hogy 1948 utáni első könyvei az egyszerű olvasók körében milyen népszerűek voltak, sokan szinte nemzeti-nemzetiségi bibliaként olvasták őket. Egy 1956-ban publikált írásomban Fábry „legnagyobb érdemének“ azt neveztem, hogy „csúcsokra törő izzó igényességét oda merte és oda tudta szelídíteni irodalmunk szerény adottságaihoz“. A szerény irodalmi adottságokba az egyszerű olvasók tömegét is beleértettem, s a rájuk gyakorolt ébresztő hatást a „legnagyobb eredmény“ fontos részének tartottam.
