Irodalmi Szemle, 1991

1991/7 - Győry Attila: Az elfuserált buli; Vércsapolás (elbeszélések)

Győry Attila

a cégnél cinikussá tette: minél több volt a halott, annál több volt a fizetésük, a borravalójuk, a jutalékuk. Néha fogadásokat is tettek, ki lesz a következő halott: férfi, nő, csecsemő?... A dark személy szerint a gyerektemetéseket kedvelte a legjobban. Ilyenkor aratott a fájdalom, a szomorúság; néha még a gyermekeket is irigyelte, hogy nem kell a világban kínlódniuk, s várni oly reménytelen türelemmel a megváltó halált. Talán most, hogy a pókember eljött érte... Először halványan, aztán egyre erősebben ostorozták az érzésnyalábok, s ő, mint egy hisztériás mazochista, a gondolat értelmére meg-megrándult, kiverte a víz, hogy a másik pillanatban a hideg futkosson a hátán a gyönyörtől, a fojtott elragadtatástól. „Kár, hogy tél van. A temetésemben nem lesz semmi különös. Hideg van. Ilyenkor mindenki a melegre gondol. Nagy kár.“ Nyáron, tikkaszzó hőségben szeretett volna meghalni.

„Kár, hogy nincs nyár... Júliusi hőségben, forróságban, napfényben. Akkor lenne a legszebb a temetésem... Nem sokkal ebéd után, mikor már mindenki bezabált... Pattanásig feszült hasizmokkal..., igen, ekkor kell menniük a temetésre... A saját bulimra! Mikor felemésztődik a bezabált kaja, a népnek meg kollektív szarhatnékja támad, miközben az elhunytról, arról az állatról kell hallgatnia a süketségeket, hogy ez meg az, kicsit ez, kicsit az, kicsit ilyen, meg kicsit olyan, a népnek meg a szarás gondolatára is összerándul a gyomra, néhánynak a kínoktól vége lesz, összeesnek, hogy a többiek részvéttel támogassák őket. Félkörben állnák körül a ravatalt, mindenki feketében, mint egy maréknyi megvert hollósereg. Talpig feketében. A nők is fekete harisnyában, fekete szoknyában, hogy a tűző melegben csurogjon a verítékük. A zsebkendők átnedvesednének a könnytől, a takonytól, na meg a verítéktől. Gyönyörűek lennének a temető főterén, igen, a göcsörtös betonon, ahogy egyik lábukról a másikra állnának a kimerültségtől, és néhányan kínjukban felröhögnének... A közeli úton egy kirándulóbusz menne el, melyben énekelnének. Egy pillanatra elcsendesednének, csak később szabadulnának fel újra... Aztán Józsi úrék, a kollégáim felvennének, hogy az előre kikapart gödörbe passzintsanak. Mennyire szép lenne...“

A zsebkését komótosan nyitotta ki, éppúgy, mintha csak szalonnázni akart volna. Próbálgatta a pengét - egy kicsit dühös volt, hogy nem éles, de ezen könnyen túltette magát. Kinézett az ablakon, valami állomást hagytak el éppen. Fintorított egyet, aztán beintve az öregasszonynak, az üléseknek, a neonoknak, a vonatnak, a világnak, az életnek - elvágta a csuklóját. Most érezte a penge élét, szinte eggyé vált vele, ahogy a csuklója megnyílt. A gyönyörtől fel akart sikítani, de aztán mégsem tette. Tudta, ha észreveszik, menthetetlenül visszahozzák, s ezt nem bírta volna elviselni.

„Mennyi folyhatott ki?“ A vértócsát nézte, ahogyan gyülemlett alatta. Ki tudja, miért, talán valami hátsó elkorcsosult gondolatparancsnak engedelmeskedve, véres kézfejével kezdte bemaszatolni az ülést, az ablakot, aztán az oldalfalakat, végül saját magát.

„Jó buli lesz, ha majd megtalálnak. Az lenne a legjobb, ha valami hülye ringyó mérne be először. Az ilyenek mindig sikoltoznak, hisztiznek. Igazán nagy balhé lesz... Kár, hogy azt már nem láthatom meg..."

Nagyabonyban volt a vonat, mikor a kalauznő észrevette a darkot, ahogy az ülések között hever, vérbe fagyva. A box olyan volt, mint a vágóhíd. Szinte min-