Irodalmi Szemle, 1991

1991/7 - Győry Attila: Az elfuserált buli; Vércsapolás (elbeszélések)

Győry Attila- Feljöttem ide a kakasülőre, mondom magamban, itt több a fény, aztán meg hímezgetni is akarok, tudja, rosszak már a szemeim... - mondta, aztán beült a következő boxba.

A dark ideges lett. Morgott valamit - éppen pusztulóban volt.

Pár perccel az indulás előtt az öregasszony már rá is állt a maga ritmusára. Éppen valami marhaságot készült hímezgetni, valami olyasmit, hogy a rózsa elhervad, a szikla meghasad, de az én szívem tehozzád hű marad. Láthatólag nem zavartatta magát... A dark, más választása nem lévén, hallgatta az öreglány monoton dúdolását. Csak alig-alig lehetett kivenni, miről énekel magának. „Recece, recece, nem vagyok én kapitány, recece, recece, nem járok én paripán...“

Ezt hallgatta a dark, már-már összeroppanó idegekkel, mígnem a monoton dallamot el nem nyomta a vonatkerekek nyikordulása, a sínek sikítása, a szelepek hangja, a gőz, a megmozdult levegő, a mozgás. Elindult a vonat. Pozsony- püspökiig nem csinált semmit, csak bámult maga elé, hirtelen az ablakon túli világba meresztette a szemét, de a robogó vonat, na meg a sötét a szemébe köptek. Püspökin valaki kirántotta az ajtót, akkor elképzelte, ahogy az ismeretlen figura felhúzza magát a lépcsőn, majd behúzza az ajtót... Az ajtót tényleg behúzták. Az állórészen már egész nagy gőz terjengett - talán egy elpattant szelepnek köszönhetően -, majd a légáramlat hatására kezdett a lépcsőkön felkúszni. Elnézte a gőzt, kihajolt az ülésboxból, s kezeit beleengedte a fehérségbe. Mintha lassú folyamba nyúlt volna; olyan érzése támadt, hogy ha beléesne, talán odaveszne... A vonat újra mozgásba lendült, s mikor visszanézett, meglepetésére a szemközti ülésen egy félig ember, félig rovar alak ült. A félig emberi fejen haj helyett cikk- cakkban hosszú csápok lógtak, az arc fekete volt, fekete, szőrös, kifejezéstelen szemekkel. Az alak orrát vagy száját nem tudta kivenni, mivel azokat finom szőrképződmény védte. A karok sem végződtek ujjakban, hanem ízelt, parányi kis kacsokban. Az alak szemei nagyokat pislantva tanulmányozták őt, s közben a csápjai a nyugalom jeleivel tekeregtek a feje fölött. Mintha csak hallucinálna, valahonnan puha, monoton zene hangjait hozta a terjeszkedő zaj.- Ki vagy te? - hallotta saját magát, ahogy megszólalt.- A pókember vagyok... Eljöttem - válaszolt a lény furcsa, zizegő hangon.- Miért?- Mert a halált várod, s neked el kell menned - mondta a pókember, s csápjai játékosan rátekeredtek a nyakára. A dark megdöbbenve akart még valamit kérdezni, de éppen jött a kalauznő.- Neki is kérek egy jegyet! - bökött az állával előre.

A kalauznő szó nélkül kasszírozta be a pénzt, aztán továbblépett.

A következő ülésboxban az öregasszonyt találta.- Magának már kifizette a jegyét az a feketeruhás fiatalember - állította le a fizetni készülő öregasszonyt. Az hálásan emelkedett fel, s aprót mosolyintva intett a dark felé. „Nahát, ki hitte volna?“ Dünnyögte magában.

A dark éppen elmosolyodott.- Vettem neked jegyet.- Hát persze - bólintott a pókember. - Ülj nyugodtan, már az enyém vagy. Szavai egybefonódtak a vonat zakatolásával.

Olyan, mintha nem is volna - gondolta a dark mintha csak kitalálnám...