Irodalmi Szemle, 1991
1991/6 - Aich Péter: Horthy emlékezett (Horthy Miklós: Emlékirataim)
Aich Péter és nyomon követte az eseményeket, rájöhetett, hogy amit ott Hitler összehordott, azt komolyan vette, s politikai programját lépésről lépésre meg is valósította. Hermann Rauschning, Danzig (Gdansk) Szabad Város szenátusának volt elnöke, a náci párt alapító tagja, 1934-ben megcsömörlött Hitlertől és szakított vele. Öt év múltán megjelenik emlékirata: Hitler m ’a dit (Hitler bizalmasa voltam). Benne elképedve veti a világ szemére: a százezres példányszámokban megjelenő Mein Kampf olvasói közül senki sem akadt, aki komolyan olvasta volna! (Persze a nyugati politikusoknak is a szemére vethetnénk: vajok ők sem olvasták az 1939-ben megjelenő, nagy feltűnést keltő Rauschning-könyvet? Mert abban minden benne van...) íme, egy bizonyítékkal több, hogy Horthy csupán azt hajlandó tudomásul venni, ami beleillik a szemléletébe (öndicsőítésébe): ugyanis akkor, amikor az jól jön neki, bezzeg kiderül, hogy mégis figyelmesen olvasta Hitlert (lásd a Magyarország hadba lép c. fejezetet). Tehát továbbra is a felszínt érinti; ami számít, az a fennkölt parádézás, amit külföldi látogatások /látogatók kapcsán nagyon is jól megfigyel. Akkor érzi magát elemében, ha (miként nyilván a császári udvarban) minden nagyszabású, remek, nemes, könnyfakasztóan közvetlen, azaz idilli. Egy példa: (az olasz) „királynéban olyan lelki jóságot (ismertünk meg), amely népének gondját anyai szívvel viseli“. Tényleg megható jellemzés egy királynőről, akinek vajmi kevés befolyása volt az eseményekre. Az ilyen magasztosan semmitmondó, kenetteljes, üres, giccstől csöpögő szózatokkal tele van a könyv. így derül ki, mennyire élvezetes rózsaszínű cukorka a diplomácia. Az urak elkvaterkáznak, elkártyázgatnak, az egyik nyer, a másik veszít, de sebaj, a nép továbbra is adózik, majd pótoljuk a veszteséget. Ebbe a világba a maga kegyetlen totalitásával se Hitler, se Sztálin nem passzol bele. Vagy mondhatjuk fordítva is: Horthy az ő fölpántlikázott fehér lován nemigen illik Hitler és Sztálin gépesített gyilkosságmasinériájába. Ezt nyilván Horthy is észrevette, egy helyütt ugyanis őszintén fölsóhajt: „(...) minden okunk megvolt rá, hogy ne kívánjuk sem a németek vereségét, sem az oroszok győzelmét“. A helyzet (miután Magyarország hadba lépett) valóban ilyen volt, a kérdés csupán az, vajon Horthynak mennyire „érdeme“, hogy ebbe a skizofrén helyzetbe belemanőverezte magát és az országot. Horthynak semmi oka sem volt arra, hogy szeresse az oroszokat, pláne a bol- sevikokat. Hitler azért mégis elfogadhatóbb volt számára, bár az is köztudott, hogy nem voltak puszipajtások. Mégis Hitler jellemzése talán az egyetlen, amelynek kissé utólagos íze van. Annál inkább, mert Hitlerrrel való kapcsolatában saját árnyékába botlik: előbb „átlátja“, mit is akar Hitler, ellenszegül neki, visz- szautasítja, de aztán szemrebbenés nélkül elfogadja ajándékát, a bécsi döntést, amit ugyanakkor töretlen, meggondolt, békés külpolitikája diadalának tud be. így aztán könyvében a dél- szlovákiai terület átvétele, majd különösen Kárpátalja megszállása operettbe illő detektívsztori. (Horthy mindenre kiterjedő atyai figyelme azt sem felejti ki, hogy Kassán a kisebbségbe kerülő szlovákokat szlovák nyelven arról biztosítsa, hogy ezután majd jobb dolguk lesz, mint államalkotó nemzetként volt.) Hitlerrel való kapcsolatát találóan jellemzi a következő helyzet is: „(...) tudjuk, hogy Hitler miként bánt el az olyan országgal, melynek vas- útjára és nyersanyagára szüksége volt, (...) hogy az angol biztosítékoknak semmi gyakorlati értéke nem volt“. Horthy persze itt is „elfelejti“ számon kérni ön
