Irodalmi Szemle, 1991

1991/6 - Aich Péter: Horthy emlékezett (Horthy Miklós: Emlékirataim)

Horthy emlékezett csületesen“ elhallgat), hanem az optikával. Az a szirupos, operettszerű szemlé­let, amely minden mélyebb összefüggést nélkülöz, szinte elképesztő egy olyan ember esetében, akinek társadalmi helyzetéből eredően kötelessége lett volna legalább a legfontosabb összefüggéseket észrevenni. De Horthy, az ősi családból származó dzsentrilelkű tengerész csak Őfelsége (azaz I. Ferenc József) Isten ke­gyelméből származó rózsaszínű, csipkés ragyogását látja. Fennkölt elhivatottság még akkor is, amikor lényegtelen dolgokról van szó, lévén az osztrák-magyar tengerészet ügye csak epizódjellegű az I. világháborúban. Ugyan miért tulajdo­nítana ennek olyan fontosságot, ha nem azért, mert ő, Horthy, ott szolgált? Pszi­chológiailag ez természetesen érthető, hiszen miről írjon visszaemlékezéseiben, ha nem arról, amit személyesen megélt, de éppen ebben nyilvánul meg oly szem­léletesen a rosszul beállított, torzító optika: szükségszerűen ez domborodik ki, mivel csak ezt az egyet látja. Horthy egyszerűen képtelen objektíven elhelyezni önmagát az egész háborús masinériában, következésképp túloz - eltúlozza a ha­ditengerészet, s még jobban önmaga szerepét. A Monarchiáról természetesen lehetne vitatkozni. A dolog pikantériája az, hogy a XX. század végén Európa - végre szabad lett ezt is észrevennünk! - való­ban az egyesítés felé halad, miközben mi, a Monarchia utódállamaiban élők, ala­posan elmaradtunk ettől a folyamattól. Ha az ember belegondol, mit mulasztot­tak el a Habsburgok (nevezetesen Őfelsége I. Ferenc József) a rövidlátó (nemze­tiségi) politikával... Hiába voltak Kossuth, majd Jászi stb. (elkésett) föderatív elképzelései, és hiába filozofált Lenin is, aki szerint állítólag hiba volt a Monar­chiát szétverni (persze nem a föderáció miatt, sokkal inkább a szovjet példa le­beghetett szeme előtt). A Monarchia széthullott, de szelleme tovább élt -ám nemcsak Robert Musilban, vagy akár az olyan egyénekben, akik pozitívan élték meg ezt az államalakulatot, hanem az olyan típusokban is, mint Horthy. Jelleg­zetes, amint Horthy az ellentmondást önmagában hordja: egyrészt csodálja és komolyan veszi a császár és király aszketizmusát, szerénységét, lovagias fölfo­gását, a róla terjesztett egész mítoszt, másrészt viszont elképesztő a politikai rö­vidlátása, a külsőségekre oly nagy hangsúlyt fektető igyekezete, határozatlansá­ga (Vas Zoltán idézi: Horthy is mindig az utolsónak hallott véleményre hajlott.) Utólag persze mindenre megtalálja a megfelelő magyarázatot, sőt: filozófiát. Emlékirataiban mindez a töretlenséget idézi, a baj csak az, hogy egy letűnt világ mércéi szerint cselekszik egy olyan időben, amelynek egészen más attribútumai vannak. Nem csoda, hogy értetlenül áll később Hitlerrel szemben, s nem tudja követni. Bár az operettvilág beidegződött értékrendje volt egyúttal az is, ami lé­nyegében megakadályozta Horthyt abban, hogy szélsőjobboldalisága ellenére nem lett fasiszta. De vajon érdem ez? Horthy saját tanúsága szerint is inkább passzív szemlélője (és hordozója) ma­radt az eseményeknek, semmint aktív irányítója. A külvilág - a nagyhatalmak, a szomszédos országok politikája - hatásai taszigálják ide-oda, valamint saját - bár akkoriban korántsem csak általa reprezentált - revíziós politikája, amely tel­jesen hatalmában tartotta. Még kormányzóvá választását is - amely pedig precí­zen előkészített politikai és katonai nyomás segítségével történt - úgy adja elő, hogy őszintén meglepődött, hiszen ő azt nem is akarta. Bár őszintén szólva mit is tehetett mást, mint hogy „meglepődik“, ha már egyszer elhallgatta, hogy kato­

Next

/
Thumbnails
Contents