Irodalmi Szemle, 1991
1991/6 - Fábián Nóra: Emberre-halálra (és mellesleg Mrožek bátyámra emlékezve)
Fábián Nóra ben és ülepét vakarva figyelt a földi létben tenyésző pici pontra. Novellát szeretett volna írni belőle. De ehhez pontos megfigyelésre volt szükség, és ezért dermedt áhítattal nézte, mit csinál az öregasszony. A múltjáról mindent tudott, de fogalma sem volt arról, hogyan sűríthetné egyetlen képbe. Órákig ült így, egészen szürkületig melankóliával hallgatta a levelek susogását. Ez gyakran megtörtént, mióta a többiek megorroltak rá, sőt, egy ízben fel is akasztották, és isten tudja mi mindent csináltak még vele, és a legfőbb bűnt is elkövették - kizárták. Egyáltalán nem bocsátottak meg neki. Júdás ezen sokszor kesergett, néha megpróbálta szenvedéseit versben vagy novellában kifejezni, és ezeket az irományokat elcsempészte Hitetlen Tamásnak, aki még a legelfogulatlanabb volt vele szemben, bár együtt nem mutatkoztak. Elgémberedett tagjait kinyújtóztatta és elindult odújához, hogy azokat a héber könyveket tanulmányozza, melyeket Tamástól kapott. Mindig is autodidakta volt, ez jobban megfelelt egyéniségének. De be kell vallani, Júdás a kínok kínját élte át, amikor Hitetlen Tamás három főiskolájára és egyetemére gondolt, amit az még a földi létben végzett el. Irigyelte rendszerességét, összefogottságát, és bár Júdásnak is voltak erényei, például hatalmas tudásvágya és szorgalma, mióta fölakasztották, kissé zilált természetűvé vált. Most is nagy buzgalommal vette kezébe az egyik könyvet, beleolvasott, majd felüvöltött és a sarokba vágta. Egy történelemkönyv volt. És Júdás igazán utálta az egészet, ami benne van. Fáradtan egy másik vaskos kötet után nyúlt, bele is kezdett az olvasásba, és hamarosan már semmi más nem létezett számára. Néha lepislantott ugyan az öregasszonyra, hogy mit csinál, mert együtt érzett vele. Beleszimatolt a levegőbe - semmi... Nehézkesen fölállt, belenézett a sütőbe, a meleg jólesőn csapta meg az arcát, nem, semmi baj, szépen lassan magkapják az aranysárga árnyalatot, a barnába hajlót... Omlós lesz. Álmosság lepte meg, és hogy elűzze, a mosnivalót szedte össze, mégis lassan peregtek a percek. Itt-ott kicsinyes, hétköznapi gondok ötlöttek eszébe, de valahogy minden teljesen érdektelenné vált, mint megboldogult férje hajdani kétségbeesett kísérletei az ágyban, hogy gyereket csináljon neki az orvos végső, végérvényes határozata után. .. A lába megint görcsbe rándult, sántikálva igyekezett az ágyhoz, remegve kapaszkodott a vén, sötét bútorokba, majd lerogyott és nyöszörögve kezdte újra kenni a lábát, aztán a levegőbe kapott, valami iszonyatos nyomást érzett a mellében, Isten nevét szerette volna mondani, az egyedülit, amiben mindig is hitt, de beleszorult a hang, tompa hörgés szakadt föl belőle, majd lassan enyhült a nyomás, óvatosan feljebb nyomta testét a díványon, hogy szabadon lélegezhessen, jaj, jaj de fáj, nyöszörgött, a vékonyka hanggal lázadt a könyörtelen némaság ellen, és nem akart ARRA gondolni, de megint ŐKET látta. Maszatos arcú, sóvárgó szemű gyerekeket a kisfalusi árvaházból, akik az első kedves szó után mamának hívnak bárkit. Szakadozottan az imát kezdte mormolni, de az agyát tovább őrölte a kép, egyre mondta, mondta kitartóan egymás után a szavakat, amíg haldokolni nem kezdett az értelmük és soha többé nem bukkant fel benne ilyen elemi erővel a bizonytalanság, ő a saját vérét akarta, ki tilthatja meg, ó, azok az idegen kölykök is vigaszt tudtak volna adni? Lassan kezdett el csak megnyugodni, mert meg AKART nyugodni, és halála percéig titkolta maga elől
