Irodalmi Szemle, 1991

1991/6 - Talamon Alfonz: Gályák Imbrium tengerén (regényrészlet)

TALAMON ALFONZ GÁLYÁK IMBRIUM TENGERÉN (regényrészlet) A forgalmi iroda mind sűrűbb homályában ülve, az ablakkal szemben^ melyen túl úgy tetszett, láthatatlan ügyes kezek vonnak kíméletlen rendszerességgel egy­re sötétebb fátyollebenyeket a hajdani esők poros cseppjeitől mocskos üvege elé, a vasúti társaság birtokát képező ijesztően nagy, fehér leltári számokkal ellátott ingaórát nézte, mintha hipnózisba süppedt volna, belefeledkezve a befalazott kriptákban rekedt, enyészet simogatta halott térbe, a mumifikálódott tetemekbe dermedt valamikori vágyak élőket riasztó csendjébe, suhanó néma árnyak kiter­jesztett lepelszárnyai alatt, lélegzet-visszafojtva csalogatva elő a csakis ebben a kicsapódó feszültségben hallható finom ketyegés fémes kimértségű, andalító muzsikáját, ahogy a sámánok varázsdobjaként tüzelte, szította képzelőerejét, mígnem akaratlanul is úgy érezte, különös okkultista képességek birtokában sze­me szétbontja az óra megfakult kör alakú lapját, akárha nézésével egyidejűleg királyvízzel fecskendezte volna le azt, lassan feloldódtak a sötétben foszforeszká- ló római számok, fokozatosan kirajzolódott előtte az óraszerkezet, hasonlóan, mint mikor biztos kezű kórboncnokok fejtik az inakat, rostokat a testbe ágyazott láthatatlan homoksárga csontokig, megláthatta az aprólékos munkával csiszolt, csipkézett fogaskerekeket, a dallamot csiholó érzéketlen, kattogó, percegő zene­kart, mely minduntalan a múlandóságról muzsikál, s B. B. fürkésző szemmel ku­tatta a forgó, hintázó kerekecskék között karmesterüket, ki könyörtelen ritmust diktálva az elmúlás ütemét határozza meg, talán a naiv meggyőződésben kereste őt, hogy esetleg kiiktatásával az egész szerkezet valami teljesen másról kezd neki énekelni, az örökkévalóságról vagy a halhatatlanságról, s a mágikus hang varázs­kört von köré, a percek és órák többé nem szipolyozzák ki testéből a fiatalság illékony nedveit, nem röpítik tudatában mind távolabbra emlékeit, melyek felku­tatására egyre távolabb kell barangolnia, érezve, a visszapergetett hónapok, évek súlya üli meg vállait, fájdalmasan rogyasztják gerincét, az elkeseredésbe lovall- ják régmúlt emlékképei, amikor a nehezen járható, végtelen hosszúnak tűnő időcsatornák torkában gondtalanul visszaintegetnek neki, az üres pillanataiban megidézett szereplők, számára szívszorongatóan búskomor, szikrázó üde nap­fény alatt játszadoznak önfeledten, cselekszenek az emlékezet még meglévő, fél­homályba boruló pástján, a felejthetetlenségtől átitatva, immár idegennek ható tisztasággal és múlhatatlan fiatalsággal, akár a galériák falára akasztott, nagy gonddal kidolgozott akadémikus portrék, aranyozott kereteik sarkában az idő marka maszatolta alkonnyal, B. B. mégis szeretett azokkal a múltban megtörtént

Next

/
Thumbnails
Contents