Irodalmi Szemle, 1991
1991/5 - Láng Zsolt: Esterházy könyve (kispróza)
Láng Zsolt amazzal leplezve - mit hoz a jövő? - nem ez derült ki, hanem az, hogy nem hozhat mást, hogy lehetetlen elérni bármit is. Hiába jön ide nekem a legjobb angyala, velem nem lehet... Nem és nem. Aztán kis idő múltán némi reménykedéssel igyekeztem rávenni magam, hogy lássam színesen, színjátszó változatosságában a csődömet, miáltal talán megpillanthatom azt a lenyűgözőnek, hátborzongatónak, organikusnak vélt elrendeződést, amiből ki vagyok rekesztve. De mi van, ha már a harmadik mondatnál bekövetkezik mindez? Mintha az evangéliumi mese a keresztrefeszítéssel kezdődne... Mi történhet ezután? Mindentől egyenlő távolságra vagyok. Meddig tartható egy ilyen állapot? Ködfolt úszik szemem elé, a köd világít, mintha nap volna. Lassan szétoszlik, de fény nélküli sötét helyek is maradnak. Mellettem egy kislány sír, könnyei rózsaszínűek. Nem jön az angyal? Ha lehunyom a szemem, ugyanezt látom, nincs tehát kint meg bent - lehetetlen választani. Aztán megjelenik egy nő, nem merem megszólítani, pedig valamely sugallat folytán még a nevét is tudom. Óriás, mégis könnyedén vonul, mint szellő. Félek kipróbálni, vajon a lehunyt szemem mögötti képen is feltűnt-e. A hangja távoli, mintha telefonból szólna. Nem jön az angyal? Ő is ezt kérdezi? Összekulcsolt kezét végig a hasán pihenteti. Most veszem észre, hogy ruháját két sötét folt ütötte át a mellek tájékán. Hamarosan itt az ideje. Rendben van, és most tologatom a mondataimat ide meg oda, miközben e vakreményű tilitoliról azt gondolom, fontos. Hol van az a rettentő tágasság? Elvonulok, behúzom magam mögött az ajtót, kiküldőm az asszonyt meg a gyereket, dolgozom. Értük is, ez nyilvánvaló, mondom kicsit feleslegesen. Ök ily módon persze nélkülem élik életüket, ott vagyok a másik szobában, de hát melyikük merne benyitni?! Asszonyom felügyel a csendre, felveszi a telefont, mint képzett elhárítótisztek, lefegyverzi a betolakodókat. Tűr és szeret, és ez a leghülyébb keresztezés. Egyre reménytelenebbül és szótlanabbul szeret. Esténként már csak értem imádkozik. A kudarc az enyém vagy a Magáé? Most pedig sokkal komolyabb a helyzet... Jövök, jövök már! A légzés szapora, ahogy nekem dől, kénytelen vagyok átvenni ritmusát, amitől egészen elszédülök. Feküdj le. Nem, állva inkább. A fájások úgy sorakoznak az éjszakában, mint egy negatív perspektívájú lámpasor, vagyis a horizontpontban van a leghosszabb és a legvastagabb. Innen végtelennek látszó oszlopsor... Igen, rakom a tüzet, nagy fazékban forralom a vizet, kicsinyég még kitarts! Kifőzöm a tűt, cérnát, ollót. Beöntés? Én? Borotválok, igen, azt szívesebben. Nem én húzom, a penge rossz. Nem röhögök, leborotválom ott is. Minden óriásivá lett, óriási és tág, hogyan nem zuhantál ki magadból? Semmi hézag! Hozom a vödröt is, a rongyot. Kendők, gyolcsok az asztalon.
