Irodalmi Szemle, 1991
1991/5 - Hizsnyai Zoltán: Vízilótetem, avagy a szénfekete tarkó (esszé)
Hizsnyai Zoltán internacionalizmust és nemzeti sorstudatot, szuggerált kisebbségi létérzést és a kultúrfölérendeltség lefojtott érzetét vállalt hídszerepet és latens irredentizmust, vulgármaterializmust és feudális nosztalgiát, falut és várost, a hatalom iránti lojalitást és a sejtetések mélységes mélyén lakozó ellenzékiséget, konformizmust és tehetséget - tüzet és vizet. A szlovákiai magyar író a provinciális végletek hibridé. Tehetsége csak nagyon ritkán lel egérutat tudatának hasadékain. Csapnivaló könyveket ír, brilliáns negyedfejezetekkel, de még a mégoly szépen megterített asztalok sarkán is ott díszeleg guszta kis meisseni porcelántégelyben egy darabka balkáni kaka. Hogy ez így túl sötét? Olyan ez, mint a fénykép előhívása: minél tovább tartom a hívóban a papírt, annál sötétebb a kép. De mit csináljak: ilyen a felvétel. Ahhoz, hogy a világos részletek valamelyest kirajzolódjanak, a sötétebbeknek teljesen meg kell feketedniük. Úgy vélem tehát, hogy maga a kép nem teljesen sötét, legföljebb ez a fönti részlete az. Nem is csoda: nem a legideálisabb műteremben készült: a portréalany orrát szétverik a luxok, míg a tarkóján a homály honol. íme, a felpuffadt vízilótetemből elénk biccenő szénfekete tarkó! Petrla Ferenc: Titokban, olaj 1989
