Irodalmi Szemle, 1991

1991/5 - Walter Ciszek: Oroszországban Istennel II

Oroszországban Istennel II.

Amikor kihallgatásom második háromhónapos szakasza a végéhez közeledett, Szedov előtt és előttem is egyaránt világos volt, hogy nem jutottunk előbbre. Őszinteségem bizonyítgatása ellenére sem tudta elhinni, hogy semmit sem hallgattam el. Elmondtam neki magamról az igazat, s bár a kihallgatások kimerítettek, nem találtam ki magamról az ő elvárásainak megfelő történetet, és ilyen irányú célzásait sem erősítettem meg csak azért, hogy a kihallgatások feszültségén enyhítsek.

Egy napon az őr ágyat hozott a cellámba, s rövidesen társat kaptam, egy fiatal lengyel tisztet. Több mint öthónapi magánzárka után jólesett a kihallgató tiszten kívül valakivel szót váltani. Örömmel üdvözöltem, és rögtön megindult közöttünk a beszélgetés. Ő elmondta, hogyan került Szaratovból a Lubljankába, én pedig bemutatkoztam neki, s azt is elmondtam, hogy pap vagyok. Amint ezt meghallotta, a viselkedése megváltozott. Idegesen járkált le s fel a cellában, míg végül bevallotta, hogy azzal a megbízással ültették be mellém, hogy mindent megtudjon oroszországi tevékenységemről. „Katolikus vagyok, s rémesen érzem magam ebben a helyzetben, de nem volt más választásom. A családom Lengyel- ország orosz övezetében él, és azt mondták, ha teljesítem a feladatot, visszakerülhetek hozzájuk, ellenkező esetben többé nem látom viszont őket.“

Cellatársam annyira fel volt dúlva, hogy igyekeztem őt megnyugtatni: az NKVD nem várhat tőle többet, mint saját tisztjeitől, s ha mi most ketten kitalálnánk rólam egy történetet, őt továbbra is a cellában tartanák, amíg meg nem győződnének a történet hitelességéről. Biztattam, hogy mondja el nekik ugyanazt, amit már tőlem is hallottak. Megígérte, hogy megkísérli. Négy vagy öt napig volt a cellámban, s ezalatt többször kivezették. Elmondta nekem, hogy a történetem nem tetszik nekik, és biztatták, hogy tudjon meg rólam többet. Megnyugtatta az a körülmény, hogy többé nem emlegették családtagjai kiirtását; nyilván azt hitték, együttműködik velük.

Az ötödik napon cellatársamat kivezették, s az ágyát is szétszedték. Többet nem találkoztam vele.

Néhány nap múlva éjjel két óra körül az őr felébresztett, és rám parancsolt, hogy öltözzek fel. Átkísért Szedov irodájába.

Álmos voltam még, amikor az irodába értem; Szedov is fáradtnak látszott. Amint leültem, fogta a telefont és behívott egy lányt. Közben megjegyezte, hogy biztosan éhes vagyok. Nem válaszoltam. „Hogy érzi magát“, kérdezte. „Fáradt vagyok“, válaszoltam.

Amikor a lány bejött, Szedov halkan mondott neki valamit, mire a lány kiment. A tiszt hátradőlt a széken, és közvetlen hangon belekezdett egy történetbe, amely egy lengyel tanítóról szólt, aki vallásos volt és őt is meg akarta téríteni. „De nem sikerült neki“, fejezte be a történetet Szedov, és hozzáfűzte, hogy neki már akkor kialakult világnézete volt. A lány közben egy tálca szendviccsel tért vissza. Két csésze tea és sütemény is volt a tálcán. Szedov az egyik csészét elém tette, és cukrot meg valami egyebet is tett bele. Nem fogtam gyanút, mert Szedov oldott és barátságos volt.

„Igya meg, míg meleg“, mondta, és citrommal kínált. A tea forró volt, ezért csak kis kortyokban ittam. Közben beleharaptam egy szendvicsbe, s ekkor éreztem, hogy az állkapcsom merevedik. A kezem az asztalra esett. A számban lévő