Irodalmi Szemle, 1991

1991/4 - Grendel Lajos: Einstein harangjai (regényrészlet)

Grendel Lajos núm, hogy beosztottaim sem, s ez megnyugtatott. Rájöttem, hogy mindent meg lehet szokni, az egész csupán idő és intelligencia kérdése. Végül is kifogástalanul végeztem a munkámat, és két ízben is kitüntettek. Zöldfülű koromban elkövettem néhány baklövést, s ebből megtanultam, hogy nem árt óvatosnak lenni, s főleg, hogy soha semmin nem szabad csodálkozni. Mindjárt a második munkanapomon iszonyú dörrenés riasztott fel tétlenségem­ből. A dörrenés minden kétséget kizárólag puskalövéstől származott, és Svátozár Ember szobája felől érkezett. Én a Szent Péter bazilika kupolájának méreteivel versengő földgömbön éppen egy polinéziai szigetben gyönyörködtem, s azonnal átrohantam a főigazgató szemközti szobájába. Azt képzeltem, hogy Svátozár Embert vérbe fagyva találom a padlón, ám a főigazgató a legteljesebb mértékben életben volt, szóval, halálának semmi jelét nem adta, ellenben elmélyülten tanul­mányozott egy bádoglemezt. A szoba lőporszagtól bűzlött, az igazgató asztalán távcsöves vadászpuska hevert, oldalt pedig az egyik varrónő a bugyiját húzta fel. Amikor az akadémikus meglátott, szeme azonnal vérbe borult, torkából pedig öreges tenorban fakadt ki a dühe.- Kifelé! - ordította. Visszamenekültem az irodám fedezékébe, felkaptam az óncsengőt, és hevesen megráztam. Kis idő múlva belépett Bözsi.- Mi volt ez? - kérdeztem.- A puskalövés?- Az, az! Bözsi hosszú és tekervényes magyarázatba kezdett. A főigazgató minden nap lő egyet, általában a reggeli órákban, mondta. Valaha szenvedélyes vadász volt, de amióta a betegsége örökös ülésre kárhoztatja, le kellett mondania erről a szen­vedélyéről. Karosszékben mégsem vihetik szafarira a Magas-Tátrába. A medve szerepét átveszi valamelyik varrónő, aki levetkőzik neki, egy bádoglemezt illeszt az ülepére, és brummogó hangot hallat. Akkor az akadémikus célba veszi az üle- pét, és lő. A puskában természetesen, vaktöltény van. Ne izgassam magam túl­ságosan, mondta, a vadászatot követően az akadémikusnak mindig jobb kedve kerekedik, néha nótázik is magában, hacsak el nem alszik. Ezek után szemernyi kétség sem maradt bennem, hogy bolondok közé kerül­tem, de ezt mindenki így gondolta az AKI-ban, csak éppen mindenki a másikat tekintette bolondnak. Eleinte reformokkal is próbálkoztam, és bár mindenki egyetértett velem abban, hogy reformokra szükség van, utána meggyőztek arról, hogy még nem érett meg rájuk az idő. A legkisebb változásokat is ellenezték. El­határoztam például, hogy ha már a befőttektől nem tudok megszabadulni, lega­lább a földgömbtől megszabadulok. Mivel a gömb nehezebb volt, mint egy moz­dony, megkértem néhány tudományos dolgozót, hogy segítsenek kihengeríteni a folyosóra. Akkor azonban ott termett Microfil, a személyzetis, és leállította az akciót. Megkérdezte, hová cipeljük a nevezetes tárgyat. Azt nem tudom, mond­tam, de nekem nem kell. Márpedig erről szó sem lehet, hadarta, először is nincs hová helyezni, másodszor: úgysem férne ki az ajtón, ki kellene bontani a falakat, ahhoz viszont az Akadémia és a pártközpont engedélye kell. Márpedig a jelenlegi nemzetközi helyzetben nekik a legkisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy az én földgömbömmel foglalkozzanak. De hát valaki behozta ide! - kiáltottam mérge-

Next

/
Thumbnails
Contents