Irodalmi Szemle, 1991
1991/4 - Grendel Lajos: Einstein harangjai (regényrészlet)
Grendel Lajos cinkosságával sem volt semmi hiba. A bonyodalmakat ezúttal Zsófi okozta. Az utolsó pillanatban megmakacsolta magát, kijelentette, hogy ő nem farizeus, és legföljebb a Tőkére hajlandó esküt tenni, a Bibliára semmi szín alatt. Nagy haragban váltunk el, titokban azonban bíztam benne, hogy megjön az esze. Sajnos, nem jött meg. Nemcsak az esze nem jött meg, ő sem. Szombaton déli egy órakor apám és a két tanú jelenlétében ott álltam a katolikus templom oltára előtt, szemben a plébánossal, aki fenyegetően közölte velünk, hogy mind a két lába visszeres, tavaly trombózisa volt, s egyébként is hamarosan el kell mennie meggyóntatni egy még nála is betegebb özvegy asszonyt.- Hol a menyasszony? - kérdezte szigorúan. Hátulról apám és a két tanú (ők is suszterok voltak) tekintete súlyos gerelyként döfődött a hátamba. A pap úgy nézett rám, mint aki tegnap kapta meg a pallosjogot.- Reggel, amikor lelépett a vonatról, eltörte a lábát - mondtam. A plébános vékony ajkai résnyire nyíltak, s fogai mögül hatalmas sziklák görögtek elő.- Isten házában vagy, fiam, nem a piacon. Itt ne hazudj! Kis türelmet kértem. Csodára vártam, valami jelenésre vagy akár Utolérhetetlen Énem súgására. Mindez, sajnos, elmaradt. A türelmi idő pedig hamar letelt. Kétségbeesésemben a lélekjelenlétem is elinalt, kapkodni kezdtem.- Nem lehetne megejteni a szertartást a feleségem nélkül is? - érdeklődtem óvatosan. - Mint, mondjuk, távházasságot. Ahogy a Vietnamban szolgáló amerikai katonák... Ugye, érti, atyám? A pap szájából azonban csak újabb sziklák görögtek elő, még félelmetesebbek, mint az előbb.- Lehetne - mondta öblös hangján. - De nem nálunk, fiam. Fordulj a mohamedán egyházhoz. - És elment. Megszégyenülve kullogtunk ki a templomból a nyári verőfénybe. Apám előbb vészjóslóan szuszogott, majd a megszeppent tanúk jelenlétében bibliai indulattal ragadta meg a galléromat.- Ki vagy átkozva! - dörögte, és ő is faképnél hagyott. Minden jel arra vallott, hogy valóban fényes jövő előtt állok, most aztán megfogtam az isten lábát. Visszatérve leningrádi nászutunkról, apósom közölte, hogy kitűnő állást szerzett nekem, másnap reggel jó korán elvisz a munkahelyemre. Reggel fölkerekedtünk, beültem mellé a Skodájába, és élénken érdeklődtem leendő hivatásom felől. Apósom azonban csak titokzatosan mosolygott, majd meglátod, hogy tetszeni fog, mondta. Egyébként egy szót sem sikerült kihúznom belőle. Egy darabig a centrumban köröztünk, látszólag cél nélkül, mintha valaki követne bennünket, s mi most megtévesztő manővereket hajtanánk végre. Aztán usgyi, ki a fészkes fenébe, a külvárosba, mindenféle gyárudvarok, ócskavastelepek és lerobbant bérházak közé. Egy föltehetőleg örökre elnémult és bedugult gyárkémény mellett leállította a kocsit, gondosan körülnézett, és foghegyről odavetette:- Innen gyalog megyünk.
