Irodalmi Szemle, 1991
1991/4 - Z. Németh István: Dióhéj balett (elbeszélés)
Z. Németh István gált, s esténként teljesen lyukas oldallal tértem nyugovóra a kíváncsiságtól, hogy mi értékeset lát egy ilyen alakban. Mert Ivánt jól ismertem, legalábbis ezt beszéltem be magamnak. Mindig sírni volt kedvem, mikor bánatos ökörszemeit rám meresztette, de belsőleg annyira sivár, üres embernek tűnt, hogy néha szobatársaim is felhozták a témát: vajon miről beszélgetnek Roxánával, mikor kettesben vannak. Végül mindig arra a következtetésre jutottunk, hogy valószínűleg nem társalgással töltik az estét és az éjszakát... Pedig Roxána roppant közkedvelt volt a srácok körében, tisztelték őt kedvességéért, közvetlenségéért. S nem mintha irigykedtek volna Ivánra, de azért egykét furcsa dolog mellett ők sem tudtak fejcsóválás vagy megjegyzés nélkül elmenni. Ivánra egyedül csak én irigykedtem. Ha nem vigyáztam, a fantáziám képernyőjén önkéntelenül is olyan jelenetek jelentek meg, ahol Iván Roxánát vetkőz- tette őrjítő lassúsággal, miközben a lány az izmait tapogatta kéjesen. Most pedig itt ácsorgok az előszobában a vécéajtónak dőlve, kezemben azzal a nyomorult, piros színű inggombbal, odabenn Roxána portörlés közben a gondolataimat olvasgatja, ráadásul izmaim sem a régiek. Némelyik azért jelzi, hogy létezik, s meg-megrándul, főleg a nyakam tájékán... Féltékeny vagyok? Egy nőre, akit nem szeretek? Akit megcsaltam? Ráadásul olyan nővel, akit csak azzal az Ivánnal tudnék összehasonlítani?- Na jó, most már leteszem, mert vendégem van. Szia, drága! Roxána tehát nem hozzám beszélt, hanem telefonált. Talán annyira el voltam gondolkodva, hogy nem hallottam a csengetést. De mi az, hogy vendége van? És ki az a „drága“??? Mert hogy drága nem vagyok, abba még belenyugszom, de hogy vendég legyek, az már sok! Olyan magabiztosan léptem át a szoba küszöbét, mint aki jövőbe látó képességekkel rendelkezik, és tudja, hogy a később lefolytatandó, ám magában már egészen aprólékosan megtervezett párbeszéd végül minden titokról ellebbenti a fátylat, s enyhén szólva mindent megold - és most tessék! Roxána a fotelban ül, kezében még a porrongy, arcán pedig az előbb véget ért telefonbeszélgetéshez tartozó mosoly... A másik fotelt szintén egy hölgy teste tölti ki, s ez így önmagában nagyon megnyugtató lenne, hiszen tisztázódna a „vendég“ szó jelentése, ha ez a hölgy nem Vera volna. De ez a nő itt Vera, s úgy néz rám, mintha hipnotizálni akarna, kellemetlenül rövid szoknya van rajta, és szórakozottan játszik egy napszemüveggel. Úgy érzem magam, mint egy bábu a sakktáblán, amelyet hibás lépés miatt a következő percben kiüt az ellenség. Persze, olvastam egy könyvet arról, hogy miképpen oldjuk meg kellemetlen helyzeteinket, ám ha jól emlékszem, egyik fejezet sem foglalkozott ilyen kínos szituációval.- Sziasztok, lányok! - huppanok le a harmadik fotelba. Eddig megvagyunk! Csak könnyedén! r Nekem már köszöntél, amikor ajtót nyitottam - így Roxána.- A, milyen igaz! Akkor helyesbítek: szia, Vera! Régen nem láttalak. Hogy szolgál a kedves egészséged?
